Mélyi József művészettörténész megnyító beszéde // 2015 február 14.//
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Minden trükköt végiggondoltam. Hosszan Heideggert idézni. Körkörösen közelíteni, végül mindent Zygmunt Baumanból és a globalizációból levezetni. Magyarul sokat lamentálni, lengyelül diplomatikusan kerülgetni a forró kását. Egy műre rámutatni, szimbolikusan belesűríteni. Felismerni, hogy valójában minden kiállított alkotás szorosan összefügg a gravitációval. Felidézni a lengyel-magyar barátság legszebb fejezeteit. Lengyel és magyar fiatal költők verseiről beszélni, magyarul minden szóba sok cs-t és zs-t rakni. Elviccelni az egészet, a wieliczkai sóbányába leereszkedő magyar bányászok dalait énekelni. Mindent szóvirágba bújtatni. „A művészek arra törekedtek, hogy az ember és a természet sokrétű kapcsolatát a kifejezésmód tekintetében is sokrétűen, a feszültségek feloldása nélkül idézzék meg.” Stílusgyakorlatokat idézni. Ugyanazt a szöveget sokszor elmondani. Aztán elvetettem minden trükköt. Ugyanis a trükkök nem segítenek, ki kell mondani, hogy ez a kiállítás nem működik. Általánosságban el lehet mondani, hogy a kiállítások mindig sikerülnek: már a megnyitó előtt mindenki elégedetten nézegeti az egymás mellett függő alkotások összefüggéseit, ez viszont rendhagyó módon egy olyan kiállítás, ami nem sikerült. A művek összefüggésrendszeréből nem rajzolódik ki semmi különös. Az alkotásokat külön-külön lehet nézegetni, vannak köztük innovatívak, gondolatgazdag munkák, az alkotók sok energiát fektettek a létrehozásukba, de együtt nem adnak ki semmilyen eredeti, új gondolatot. Lengyel-magyar két jó barát. A gyakorlat teszi a mestert. Ezen a szinten túl nehéz átjárót találni a két műcsoport között. Ha ezzel a ténnyel őszintén szembenéztünk – azaz ezen a ponton még nem zavartak el a mikrofontól –, megtehetjük a következő lépést. A művészet ugyanis mindig lehetővé teszi a következő lépéseket. Három menekülő útvonalat tudok elképzelni. Az első: az egész kiállítás mostantól arra lesz jó, hogy elgondolkodjunk a kiállítások lehetetlenségén. Mert esetleg nem is kell, hogy maguktól kirajzoljanak valamit, talán csak az a fontos, hogy legyen bennük valamiféle probléma. Nem kell, hogy sikeresek legyenek, inkább valamilyen szempontból maradjanak karcosak. Szakadjanak el a harmóniától, a hézagmentes illeszkedés gondolatától. Tegyék elgondolhatóvá, hogy a szinte automatikusan feltételezett közös nemzetközi nevező nem létezik. Ebből következően a második útvonal a megértésé. A lengyelek nem értik, mit jelent a Szentjóby fején lévő vödör, mi nem értjük, mit jelentenek a tapétaminták közé montírozott lengyel privátfotók. A kiállítás mégis mindennek a megértéséről szólhat. A lelki, szellemi gyakorlatról. Valójában minden erről szól, nem tudom, ki olvasta a jelenlévők közül Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács című könyvét, amelynek középpontjában egy Izraelben katolikus szerzetesként munkálkodó lengyel zsidó férfi áll. Valójában nem is tolmács kell ide, hanem maga a fordítás gyakorlata. Mert a harmadik út magukon a műveken át vezet. A hosszan nyitva tartó kiállítás arra jó, hogy az egyes művekről – kifejezetten a művekről – folyamatosan beszélgetni lehet. Vagy csak magunkban motyogni róluk, az utcán, otthon, buszon, vonaton, pingpong közben, meztelenül, ruhában. Koncentrálni, nekiszaladni, aztán újra és újra megpróbálni Gyakorlatozni a motívumokon, vizuális fordulatokon, egy törött poháron, egy csigavonalon, a fonalakba fűzött képeken. Közben a gyakorlat szót komolyan venni. Nemcsak szójátékokat űzni vele, hanem művelni is. Ismételni. Semmit nem kizárni. A kiállítást megnyitom.
2015. február 18. (szerda), 19.00 — március 12. (csütörtök)
1061 Budapest, Andrássy út. 32
