56’ / 16’ – Egy forradalom tapasztalata és emlékezete

Nagy Gyula archív fotósorozata az 1956-os forradalom idejéről egy szemtanú megrázó képes beszámolója. Ritkán látott felvételek, melyek a személyes történelem bizonyítékai. Ott és akkor készültek, amikor a fotós a történelmi események szereplője volt.

Ezt a valós történelmi idősíkot párosítottuk össze a fiatal, kortárs fotóművész, Réthey-Prikkel Tamás1956-ról készült konceptuális fotósorozatával. Ezeken a fotókon beállított jelenetek idézik meg a tanult történelem epizódjait.

A két emlékezetsík párhuzamba állításával szeretnénk reflektálni arra az problematikára, hogy mit jelent átélt és mit jelent tanult információkból emlékezni egy meghatározó történelmi eseményre…azaz a tanult és megélt személyes történelem képi lenyomatának együttes megjelenítésével kísérletet teszünk arra, hogy a különböző generációk viszonyait vizsgáljuk egy történelmi esemény emlékéve kapcsán.

Réthey-Prikkel „történelmi-Rubik-kockája” is erre a kérdésre reflektál, a történelem széthullott mozaikkockáit ki-ki hogyan rakja össze, melyik „megoldás” mutat valós összképet.

Tarr Kálmán médiaművész egy kifejezetten erre a kiállításra készült videó alkotásában is a különböző idősíkok interferenciáját, egyfajta emlékezet-módszert  dolgozza fel. Azaz, mit jelent átélni valamit és mit jelent a tanult emlékekből reflektálni és végül miként válhat egy 20. századi történelmi esemény a 21. században a kollektív emlékezet részévé.

Kiállító művészek:

Réthey-Prikkel Tamás  / fotóművész 
Tarr Kálmán /  médiaművész
Nagy Gyula / amatőr fotós

—————————————————————————————-

Helyszín: Latarka Galéria / Budapest, Andrássy út 32.
A megnyitó kezdete: 2016. október 5., szerda este 19:00 h.
Megtekinthető: 2016. október 27-ig

—————————————————————————————

A kiállítást megnyitja: Surányi Mihály / művészeti menedzser
Kurátor: Bársony István / építész

Az írás a kerék mellet az egyik legfontosabb találmánya az emberiségnek.

Fontossága abban rejlik, hogy időben visszafelé kiterjeszti a forrásainkat, terjeszthető és nem csak a beszélő közvetlen környezete ismerheti a történeteket, a világban a terjesztés során összetalálkozó gondolatok, újak megfogalmazását teszik lehetővé

Hasonló a helyzet a fotográfiával és elsősorban a dokumentarista fotográfiával.

Pillanatokat tehet publikussá, olyan nézőket is elér, akik az adott korban még nem is éltek, olyan helyen is nézhetők, amik igen távol vannak a forrás helyétől

Emlékek képződnek és maradnak meg. Egyes pillanatok az idő folyásából. Nem az előző és nem a rákövetkező, hanem az az egyetlen. Ez adódik tovább, ahogy a fotográfus azt megörökítette. Vannak helyzetek, amikor azt sem tudjuk pontosan, hogy miért is az a kép került megörökítésre és miért nem valami más, valahol máshonnan. Minden elkészített kép manipulált kép, abban az értelemben, hogy fotós döntése volta az összes fizikai paraméter, a távolság, az élesség, a képkivágat meghatározása.

A fotón a fotós keze és agya munkája látszik.

A fotó pontosíthatja a fogalmainkat, de adott esetben félre is vezethet. Ha ma azt a mondatot mondjuk valakinek, hogy 56-ban a Baross utca 46-t rommá lőtték, akkor ahány ember, annyiféleképpen képzeli el ezt. A fotón látszik, hogy milyen volt és szerencsére határt szab a fantáziánknak.

Létezik egy mondat, melyre sokan és sokszor hivatkoznak, ehhez tennék hozzá egy gondolatot.

„Azért fényképezek, hogy emlékezzek.”

Nagy Gyula kalandos úton megmentett sorozata pontosan ebből a célból készült. És az utóélete is nagyon jellemző. Évtizedekig nem is kerülhetett elő, a félelem, az 56-t tabuként kezelő közbeszéd és közgondolkodás nem is tette ezt lehetővé. Jól emlékszem azokra a jelenetekre, amikor a családunkban a beszélgetés ilyen irányba terelődött, anyám, aki egy gondos, megfontolt asszony volt, akinek az unokaöccse az első halálos áldozatok között volt, azonnal közbeszólt és elterelte erről a témáról a beszélgetést. „Nicht for dem Kind”. Nekünk, akkori gyerekeknek az maradt meg, hogy a temetői fejfán látható dátum ugyan 1956, de arra nem kaptunk választ, hogyan halt meg a Feri. A gyerekek megtanulják gyorsan, azt is, hogy mit nem szabad kérdezni. Így aztán a mi sem tudtunk hosszú történeteket továbbadni a gyerekeinknek. Réthey-Prikkel Tamás nem sokkal idősebb a fiamnál. Teljesen logikus az ő kérdésfelvetése: vajon mennyire ismerhető meg ez a történelem? Vajon milyen részletek ismerhetők meg belőle, lehet-e egységes képet összeállítani, lesz-e valaha is megegyezés az események értékelésében? Mi az, ami 56-ról továbbhagyományozódik, ha a konkrét személyek, akiknek az életükben ez fontos volt, a szüleink, a nagyszüleink már nem élnek? A Rubik-kockás projekt is azt a kérdést veti fel, vajon ha nem az eredeti kockával játszunk, kirakható-e valamilyen közös kép, vagy mindig van hová továbbfordítani a kockákat? Ahogy a Rubik kockánál sincs kitüntetett forgatási irány, itt vajon van-e kitüntetett, vagy preferált?

És itt visszatérnék az előbbi kérdésre is.

„Azért fényképezek, hogy emlékezzek.”

Aki nem tud felejteni azt éri a lehető legnagyobb átok. Valamint nekünk embereknek az erőforrásaink is végesek. Az agyunk kapacitása sem végtelen és nekünk is csak 36 kép van egy tekercsen. Válogatni kell tehát. Vannak, amiket meg akarunk őrizni az emlékezetünkben, és ezt annak az árán tesszük meg, hogy más dolgokat el kell felejtenünk.

A mondatot úgy is meg lehet fogalmazni: Azért fényképezek, hogy felejtsek.

Hogy elfelejtsem azt, amiről akkor azt gondoltam, hogy nem megjegyezni való.

Azért tartom nagyon fontosnak ezt a kiállítást, mert egy térben mutat fel két teljesen hiteles és mégis egymással több helyen is konfliktusban álló sorozatot azért, hogy az emlékezet becsapós mechanizmusaira figyelmeztessen minket. És erre nagy szükségünk van, mert bár az íráson keresztül számos különböző szempontot felvonultató tudományos munka tárgyalja az 56-os eseményeket, azt hiszem én sem tudom felmérni azoknak az érzéseknek az erejét, ami az akkori Magyarország lakosait áthathatta, hogy 11 évvel azután, hogy egy háborút átvészeltek, a városuk ismét romokban áll Nem tudom felmérni azt a rettegést, az ő emlékeiket sem az orosz katonákról, amiket még a budapesti ostrom alatt szerezhettek. Hagyományozódhattak át történetek arról, hogy az orosz katonák szerettek órát gyűjteni, vagy a fogkrémmel kenték meg a kenyeret, vagy arról, hogy a mennyire pánikolt be az orsz kiskatona a Móricz Zsigmond körtéren, amikor egy utcakővel mozgásképtelenné tettek egy tankot, de ezek anekdoták már csak. Az én szüleim, a ti nagyszüleitek életében túl gyorsan váltogatták egymást ezek az események. Eltelt 60 év és azóta nem élt itt Magyarországon olyan generáció, melynek hasonlóval kellett volna szembesülnie. Éppen ezért tartom nagyon érdekes kérdésnek, hogy vajon mi az, ami a jelen harmincasainak a fejében 56-ról él?

Nem akarom ezt a megnyitót sokkal tovább húzni. Néhány dolgot azért még végszóként elmondanék, ha megengedik. Nézzék végi alaposan Nagy Gyula munkáit és próbálják magukat is ezek közé a lódenkabátos, kalapos férfiak és micisapkás nők közé képzelni. Ott lennének a Corvin-közben, vagy otthon vigyáznának arra, hogy senki ne menjen ki az utcára? Nem lesz egyszerű, de igyekezzenek! Gondolják végig, vajon mit tehetett Réthey-Prikkel Tamás, akinek valahogy szembesülvén a hiánnyal és a bizonytalansággal, meg is kellet fogalmaznia azt az űrt, ami elválaszt minket attól a nemzedéktől, aki akkor kinn volt az utcákon: Próbálják meg a két dolgot együtt látni, ahogy itt ebben a térben megvalósításra került. /Személyesen csak annyit tennék hozzá, hogy nagyon büszke vagyok, hogy egy ilyen koncepciózus kiállítást megnyithattam./

Utoljára elmesélnék egy történetet, ami megint az írásról és ezen keresztül egy kicsit a fotográfiáról szól. Gondolkodjanak el ezen is.

Az egyiptomi mitológia egyik epizódja szerint Thotnak meg kellet védenie Ámon, az isten-király előtt, találmányát, az írást. Ámon a következő szavakkal korholta őt:

„A találmányod gátakat fog emelni azoknak a lelkében, akik ezt megtanulják; ahelyett, hogy a saját emlékezetüket használnák, rá fogják bízni magukat a leírt betűk külső látszatára és el fognak feledkezni saját magukról. Amit kitaláltál, nem az emlékezést segíti, hanem a felidézést; a tanítványaidnak nem az igazságot nyújtod át, hanem csak annak a tükröződését. Sok dologról fognak hallani és semmit sem fognak tudni; mindentudók lesznek és legtöbbször semmibe fognak venni mindent; a társaságuk unalmas lesz mert bölcs emberek látszatát fogják magukra ölteni, ahelyett, hogy maguk lennének azok.”

Surányi Mihály