Megnyitó 2016. november 4. péntek, 19 óra.

Megnyitja: Farkas Viola művészettörténész

Meghívott művészek:
Bánki Ákos, Baráth Bálint, Botos Péter, Hérics Nándor, Jancsik Károly, Ljubomir Vucinic (SRB), Lux Antal, Melcher Mihály, Mengyán András,  Nagámi, Nemes Ferenc, Zalavári József

—————————————————————————————————–

Entrópia

2011 nyarán kiállítottam a Galéria IX-ben.
Hirtelen fölkérés!

Volt ugyan teljesen kész, egynemű anyagom, de az éppen egy évvel korábban már bemutattatott.

Új sorozaton dolgoztam, az meg nem volt még kiállítás-képes.

Rögtönözni kellett. (Teher alatt nő a pálma…)

Régóta foglalkozom elméleti fizikával, annak szociológiai, esztétikai hatásaival, különös tekintettel a XXI. századra. Vallom, hogy mai életünk alakulását alapvetően befolyásolják a fizika eredményei. (Nem kell messzire mennünk, elég a GPS-re gondolni.)

Két kedvencem van: fekete lyukak és a termodinamika II. főtétele – az entrópia.

Vajon láthatóvá, érzékelhetővé tehető-e bármelyik a vizualitás nyelvén?

A fekete lyuk-jelenség szinte lehetetlen kihívás, miközben azon gondolkodtam, hogy az entrópia egészen egyszerű. A körülöttünk lévő, tapintható, látható, hallható sőt(!) ízlelhető és szagolható  világ mind-mind entrópikus. Hiszen ezért maradt – a mai napig – a fizika legstabilabb tétele. Látjuk is minden nap, csak olyan megszokott, hogy nem gondolkodunk rajta, pedig percről-percre az elmúlás lebeg a szemünk előtt.

Képzőművészként első sorban az entrópia vizuális megjelenítése foglalkoztatott. Ekkor jött az ötlet, hogy gyeptéglát, virágföldet, rozsdálló vasat viszek a kiállítótérbe, reménykedve abban, hogy a természet végzi a dolgát; halad a rendezetlenség felé. Ezekből építettem szigorú, geometrikus formák közé rekesztett installációt.

A fű megnőtt, a földből gombák növekedtek, a rozsda pedig élte saját életét a fölületen.

Láthatóvá vált az entrópia. Minden haladt a rendezetlenség – kedves gimnáziumi biológia tanárnőm szerint a teljes megsemmisülés – felé. Ettől, akkoriban, annyira megrettentem, hogy az entrópiát a teljes elmúlás szinonimájaként értelmeztem magamnak. (Csak később derült ki számomra, hogy nagyjából ez az igazság!) Minden érzékelhető természeti folyamat múlandó, még a – kedves – fekete lyukak is. (Stephen Hawking bebizonyította: „minél kisebb a fekete lyuk tömege, annál magasabb a hőmérséklete. Ahogy tehát fogy a fekete lyuk tömege, egyre nő a hőmérséklete és részecske kibocsátása, azaz egyre gyorsabban veszíti tömegét.”).

Van-e tovább, az entrópián túl?

Nem hiszem. Ez az a végső állapot ahol a Mindenség is örök nyugvóhelyre talál.

Közben az első teremben a kiállításra meghívott alkotók, legyen az példakép, barát, kolléga szintén egy-egy olyan, témához kapcsolódó, művel vesz részt a programban, amelyek szigorú formai korlátaik ellenére, mégis a rendből születő rendezetlenséget, avagy a káosz rendjét jelenítik meg, egyszóval részei az Entrópiának. 

———————————————————————————————————-

Mindörökké Entrópia – avagy egy megnyitóbeszéd mely mind tartalmában, mind struktúrájában próbálja bizonyítani az entrópia örökkévalóságát.

Az entrópia egy rendszer rendezetlenségi fokát jellemzi.

Egyrészt minden halad a teljes rendezetlenség felé, másrészt az Univerzumot mégis csak jellemzi valamiféle örök rend.

Ma november 4.-e van, a magyar történelem egyik legnagyobb entrópiájú napja. Háromszori időpont cserélésnek köszönhetően sikerült e kiállítást mindörökké entrópia címmel öntudatlanul is e napra kitolni.

A rendezetlenségek rendszert alkotnak.

Egyébként felteszem a kérdést: mi az, hogy rendszer? A taxonómia, a rendszerezés és a rendszer tényleg létező vagy csak a tudat által konstruált dolog? Semmi sem bizonytalanabb és abszurdabb, mint egyfajta rend létrehozása a dolgok között, egy 3-4 éves gyerekkel való beszélgetés erre rögtön rávilágít. A rendszerezés torzítja a gondolkodást, ugyanakkor a legnagyobb gondolkodók mégis rendszerekben gondolkodnak. Borges egyik szövege egy un-t kínai enciklopédiát idéz, mely az állatokat így osztályozza: „a. a Császár birtokát képezők, b. a bebalzsamozottak, c. a megszelídítettek, d, szopós malacok, e. szirének, f. mesebeliek, g. szabadban futkározó kutyák, h. az ezen osztályozásban foglalt állatok, i. amelyek rohangálnak, mintha csak megvesztek volna, j. a megszámlálhatatlanok, k. amelyeket roppant finom teveszőr ecsettel festettek, l. stb. m. amelyek az imént törték el a korsót, n. amelyek távolról legyeknek látszanak.”

Persze mondhatnák sokan, h az entrópia elsősorban a hőtan és az informatika fogalma, és most fizikai jelenségek vizualizációjával foglalkozzunk. Viszont az entrópia egy általános, az élet minden területére kiterjeszthető fogalommá vált, így következetes entrópia igenlők lévén fel kell tennünk a kérdést: tényleg léteznek-e rendszerek entrópiástul vagy anélkül, vagy az egész csak percepciónk sajátos szüleménye?

A rendszerekkel és azon tulajdonságukkal hogy haladnak a teljes rendezetlenség felé, van még egy nagy baj, ami főleg a művészettel foglalkozók számára fájdalmas: akkor mi van az örök ideák világával? A jelenségek mögötti abszolútummal?

Mielőtt ezt kifejteném vegyük végig a művészettörténet azon állomásait, melyek vizualizálják eddigi gondolatmenetem. Jöttek a szürrealisták, – melyek nem a Marsról pottyantak ide, sok előzményük van, de a legszájbarágósabban ők mutattak be egyfajta entrópiát, – tehát egy rendszer rendezetlenségi fokát – mikor esernyők és varrógépek és társaik találkoztak azokon a bizonyos boncasztalokon. Aztán voltak a dadaisták, akik állították, h nincsenek rendszerek, egyes esetek vannak, szabály nem létezik, a logika mindig hamis, és különben is a tények csak a hülyéket és a spanyol professzorokat érdeklik. Aztán voltak olyanok, – e kiállításon is láthatunk ilyet, – akik különböző struktúrákat próbálnak ábrázolni egy térben. Őket a közbeszéd hol absztrakt, hol konkrét művészeknek hívja, nővelve az entrópiát.

És jött Kazimir Malevics, aki Platón, Kant, Schelling, Fichte és ki tudja még kinek az idealizmusán, illetve transzcendentális idealizmusán nevelkedve és mindezt átitatva a nagy orosz irodalommal és kultúrával, arra jutott, h megtagadja azt a világot, melyet a tér-idő jellemez, mert egy ilyen világ logikájából eredően örökké változik, minden viszonylagos, és ő az örök értékekben, az öröklétben hitt.

És el is érkeztünk a kvantumfizikához.

Kezdjük Heisenberg helyre és időre vonatkozó határozatlansági relációival. Heisenberg azt mondja, h a részecskék bizonyos szempontból hullámként viselkednek nincs határozott helyzetük, hanem valamilyen valószínűség-eloszlással szétkenődnek. Ezzel összefüggésben Planck bizonyította, h a fény olykor anyagi részecskeként viselkedik. Aztán a Niels Bohr nevéhez köthető koppenhágai értelmezés azt mondja, h a kvantummechanika azért nyújt valószínűségi jóslatokat, mert a világegyetem természete valószínűségi és nem determinisztikus. Mit jelent ez? Miért haladna minden egy irányba, jelen esetben a rendezetlenség felé? Az idő irányának érzékelése nem jelenti azt, h az idő múlásának van iránya. De továbbmegyek. Everett sok világ-értelmezése szerint a kvantumfizika által megengedett lehetőségek mind megjelennek egy multiverzumban, ami azt jelenti, h sok párhuzamosan létező Univerzum van, és ahogy Wittgenstein mondaná: minden ami megtörténhet meg is történik. Mit jelent ez? Nincs idő csak időtlenség, kvantum-szuperpozíció és kvantum-ugrás. ( A szuperpozíció a kvantumfizikai rendszereknek az a képessége, h egyidejűleg két vagy több állapotban létezhessenek.)De akkor mi van? Körülbelül úgy érezhetjük magunkat, mint a közönség Malevics Fekete Négyzetét látva: elveszett minden amit szerettünk, a pusztaságba jutottunk. De miképpen akkor cserébe az érzékenység szupremáciáját kaptuk, most itt állunk és nem maradt nekünk más, mint a Tudat. A Tudat szupremáciája abban a talán legfontosabb kvantumfizikai tételben nyilvánul meg, h a megfigyelő a megfigyeléssel megváltoztatja a megfigyelt tulajdonságait. 

Mindebből amit elmondtam következik, h mindannak amit tapasztalunk valóságosan is létezhet egy tökéletes mintája, eszméje, ideája ami örök és változatlan. És ott ismeretlen az entrópia. Biztos ismerik Arthur C. Clarke üzenetét: Egy eléggé fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.

Aztán egy ilyen magas entrópiájú napon az is eszembe jutott, h miért nem vizsgáljuk a történelem entrópiáját vagy a társadalomét, vagy akár egy emberét? A természettudományi jelenségek átültethetők a társadalomtudomány területére is, pl. van darwinizmus és utána lett szociáldarwinizmus is, – bár véleményem szerint a szociáldarwinizmus megelőzte a darwinizmust. Szóval a társadalomról és a történelemről is elmondhatjuk, h rendszerek. Igen ám, de ehhez előbb meg kéne tudnunk e rendszerek rendezettségi fokát, nyugalmi állapotát, különben mihez képest lennének rendezetlenek? Sajnos ez szinte lehetetlen, mert mindig, – szinte kivétel nélkül – a hatalmon lévők önreflexió mentesen mondják meg, h mi a rend. Erre az izlandiak is rájöttek, a reykjaviki parlament épületével szemben található polgári engedetlenség emlékművén az áll, h nincs olyan ország, társadalom ami meglehetne a felelősségteljes polgárok engedetlensége nélkül.

A kultúra történetét hívhatnánk akár az entrópia történetének is, gondoljunk csak a posztmodernre. Ugyanakkor a kultúra rögzíti is és meghatározza a rendeket, az észlelési sémákat, a hierarchiákat, és reflektál azokra, h miért léteznek ezek a rendek, és miért épp az egyik uralkodik és miért nem a másik, a kultúra eljut arra a pontra, h talán nem ezek az egyetlen lehetséges rendek és struktúrák, és talán nem is a legjobbak.

A művészet entrópiájához be kell vezetnem egy új fogalmat: az antientrópiát. A művészet entrópiája az antientrópia.

Ha már szóbakerült a művészet is, megemlítem, Fábián Zoltán most látható sorozatának az eredeti címe: lambda állandó, ami egy kozmológiai állandó, melyet Einstein vezetett be a világegyetem tágulásának leírásához. A világegyetem tágul és addig fog tágulni míg össze nem esik, és az a teljes entrópia. A sötét energia egyre több lesz ami antigravitációs hatást vált ki és kvantumszinten is összeomlik a világ, vagyis a mi Univerzumunk, viszont a párhuzamos univerzumokban ugyanúgy továbbra is bármi megtörténhet.

Végül a beszédem elején feltettem a kérdést, h léteznek-e egyáltalán azok a rendszerek, melyekben az entrópia működik, vagy az egész a tudat által konstruált jelenség? Mivel arra jutottam, h a tudaton kívül nincs semmi, így a válaszom az, h igen léteznek.

De végső érvem az entrópia örökkévalóságáról ez a megnyitóbeszéd.
A kiállítást megnyitom.
// Farkas Viola művészettörténész //