A KOROMPAY CSALÁD – kiállítás
A Korompay család története az örökérvényű értékközösség kiváló példája, amelyen a lengyel-magyar barátság alapul. Egyidejűleg a lengyel társadalom a második világháború idején tanúsított hősiességének és mártíromságának megrendítő szimbólumának is számít. Aladár, Mieczysława, Ilona, Marta és Elżbieta Korompay útja ugyanis olyan szörnyű, emberiség elleni bűntettek helyszínein keresztül vezetett, mint Katyń, a szétbombázott Varsó, a Gestapo Szucha sugárutcai kínzója, valamint az auschwitzi koncentrációs tábor.
Annak ellenére, hogy kimondhatatlan szenvedéseket és a földi poklot tapasztalták meg, nem hagyták magukat megtörni, hanem a jóval győzték le a rosszat. Életük tehát a hit, a szeretet és a remény szép tanúságtétele, amely erősebb a gyűlöletnél és a halálnál.
Eme rendkívüli kiállítás szövege Ilona Korompay visszaemlékezései alapján készült, amelyeket Barbara Agnes Pietrzak OV gyűjtött össze és dolgozott fel. Ezúton is hálásan köszönjük neki, hogy rendelkezésünkre bocsátotta az Az árvának Te vagy a segítője! (Zsolt 10, 14) című publikációt. A könyv első része (A család története) lejjebb görgetve olvasható el teljes egészében.
A kiállítás koncepciója, a szövegválogatás és -szerkesztés: Joanna Urbańska
Magyar fordítás: Pászt Patrícia
Grafikai terv: Kurcz Lőrinc
Időpont: 2023. április 20. (csütörtök), 18:00 óra
Helyszín: Lengyel Intézet – 1065 Budapest, Nagymező u. 15.
Az esemény a katyńi halálgödrök feltárásának 80. évfordulója alkalmából valósul meg.
A rendezvény során a két fontos varsói emlékhely: a Katyńi Múzeum és a Harc és Mártíromság Mauzóleuma is bemutatásra kerül.
Meghívott előadók:
Andrzej Kotecki – Mauzoleum Walki i Męczeństwa (Harc és Mártíromság Mauzóleuma) vezetője
dr. Bartłomiej Bydoń – Muzeum Katyńskie (Katyńi Múzeum), a Tudományos-Oktatási Osztály vezetője
Kérjük, hogy részvételi szándékát 2023.04.20-ig jelezze az alábbi formanyomtatvány kitöltésével:
https://forms.gle/Aek7QML7SZSpGLVc9
A szervezők magyar-lengyel nyelvű tolmácsolást biztosítanak.
Szervező: Lengyel Intézet
Társszervező: Lengyel Közművelődési Központ
Partnerek: Muzeum Katyńskie (Katyńi Múzeum), Mauzoleum Walki i Męczeństwa (Harc és Mártíromság Mauzóleuma), Budapesti Lengyel Nagykövetség, Varsói Magyar Nagykövetség
A kiállítás 2023. szeptember 15-éig tekinthető meg.
A katyńi mészárlás
80 évvel ezelőtt, 1943 tavaszán a németek halálgödröket tártak fel a katyńi erdőben, nyilvánosságra hozva a második világháború egyik legnyagyobb bűntettét.
A katyńi vérengzés néven ismert emberiség elleni bűnt Sztálin és legközelebbi munkatársai 1940. március 5-én hozott döntésére követte el az NKVD a Szovjetunió területén lévő hadifogolytáborokban raboskodó lengyel (részben tartalékos) tisztek és főtisztek ellen. Az áldozatok számát a becslések 22 000 főre teszik. A foglyok kezét hátrakötötték, majd közvetlen közelről tarkón lőtték őket. A népirtás áldozatait a Szmolenszk melletti Katyń erdeiben, Mjednojében és a Harkov elővárosát képező Pjaticsakiban hantolták el.
Az áldozatok között két magyar is szerepelt, Korompay Emanuel Aladár, a varsói egyetem lektora és a magyar családból származó, de már Lengyelországban született Oskar Rudolf Kühnel.
A halálgödröket 1942-ben lengyel kényszermunkások találták meg. A németek 1943. április 13-án a berlini rádióban adtak hírt a szovjetek által meggyilkolt lengyel katonatisztek tömegsírjairól. A szovjetek ugyanakkor a németeket vádolták a bűntettel. Végül egy nemzetközi bizottság Orsós Ferenc magyar patológus által kidolgozott módszert alkalmazva megállapította, hogy a vérengzést 1940 áprilisában és májusában hajtották végre.
Ennek ellenére a második világháború után a győztes nagyhatamak elhallgatták az igazságot és a szovjet hazugságoknak hódoltak. Csak a Szovjetunió felbomlása tette lehetővé a valós események megállapítását, a történtek dokumentálását és a meggyilkoltak kihantolását, azonosítását, majd újratemetését.
Ilona Korompay
Az árvának Te vagy a segítője! (Zsolt 10, 14)
A visszaemlékezéseket Barbara Agnes Pietrzak OV gyűjtötte össze és dolgozotta fel.
Ennek a történetnek a Gondviselés a szerzője…
A KOROMPAY CSALÁD
I. RÉSZ: A CSALÁD TÖRTÉNETE
Márta, Elżbieta és az én szüleim Korompay Emanuel Aladár és Mieczysława (leánykori nevén Grabas) voltak.
Magyar származású Édesapánk 1890. március 23-án született Budapesten egy jómódú, katolikus, sokgyermekes gyógyszerész családban. A Korompay családnév már hétszáz éve ismert. A Korompayak „nagyon gazdagok voltak. A nagymama szalonkocsival járta a világot. Apánk majdnem Olaszországban született, épp egy ilyen utazás során (innen a nem túl magyar hangzású Emanuel név). A legifjabb, hetedik gyermekként született a családba, akárcsak Édesanyám”[1].
Apám gyerekkora óta arról álmodott, hogy színművész legyen. Sajnos a család másképp döntött: kérésükre bölcsészdiplomát szerzett. A lévai (ma Levice) gimnáziumban kezdett el dolgozni, ahol magyart, görögöt és latint tanított…
Amikor 1914-ben kitört az első világháború, mozgósították az osztrák-magyar seregbe, és Przemyślbe (az egykori Galíciába) vezényelték. Ott 1916-ban találkozott egy lengyel leánnyal, Mieczysława Grabas kisasszonnyal, aki német tolmácsként dolgozott a hadbíróságon. Hamarosan feleségül vette. „- Istenem, egy lengyel nő feleségül megy egy némethez! – csodálkoztak a környéken, mert a férfi németül beszélt”[2].
1918-ban Korompayék kislányukkal, Ilonával Budapestre utaznak. Itt mélységes csalódás éri őket. Aladár testvérei nem ismerik el a házasságát, mert a családnak más tervei voltak vele kapcsolatban. „Gazdag családba akarták benősíteni, és nehezményezték, hogy lengyel nőt vett feleségül. Így egy fillért sem kapott”[3]. Megegyeztek, hogy Apámat és esetleg engem, Ilonkát, befogadnak a családba, de édesanyámat határozottan nem. A család hozzáállása miatt Apám úgy döntött, hogy elhagyja magyar hazáját és családját, és lemond az őt illető nagy családi örökségről – és végleg Lengyelországba költözik.
A Przemyśl melletti Stubno faluban a Mamám családjának volt egy jelentős gazdasága, és a Korompayak kezdetben itt telepedtek le; később pedig Przemyślbe költöztek.
[1] W. Budzyński, Az elveszett telephelyen, 99. o.
[2] Ibidem
[3] Vö. W. Budzyński, Az elveszett…, 99. o.
I. FEJEZET: GYERMEKÉVEK
Meghatódva emlékszem vissza a Przemyślben töltött (1923 és 1930 közötti) gyermekéveimre és élénken idézem fel plébánosunk alakját, aki a szüleim mellett a harmadik legfontosabb személy volt az életemben. Plébániánk Przemyśl külvárosában helyezkedett el, az ún. Błonián, egy a Mindenkor Segítő Szűzanyának szentelt kis templommal.
Adam Leja atya mindezen évek alatt egymagában dolgozott itt. Nagyon népszerű volt a helyi gyerekek és fiatalok körében. A felnőttek szívesen fogadták bölcs tanácsait az életükkel kapcsolatos kérdésekben. Nekünk, gyerekeknek megengedte, hogy gyönyörű, nagy kertjében játsszunk, és amikor befejezte az imaórákat, a szentek életéről mesélt nekünk. Az én figyelmemet Kosztka Szent Szaniszló kötötte le, akinek nagyméretű festménye templomunk mellékoltárán állott. A kép abban a pillanatban ábrázolta szentet, amikor egy angyal a mennyből lehozta neki az Eucharisztiát. Szerettem sokáig szemlélni ezt a képet, miközben Elsőáldozásomra vártam. Örültem, hogy az Úr Jézust kedves plébánosunk kezéből fogadhatom. Minden alkalommal igyekeztem kifejezni felé tiszteletemet, és régi szokás szerint kezet csókoltam neki.
Mielőtt iskolába mentem volna, a Sacré Cœur nővérek által vezetett, árvaházként is működő kisdedóvóba jártam. Gyakran járt ide a plébánosunk is, mert nemcsak az ünnepségek – mint például a Mikulás-nap vagy a betlehemes játékok –, előkészítése, de szokásos tevékenységeink iránt is élénk érdeklődést mutatott.
Valószínűleg az ő kezdeményezésére készítettünk rizsvirágokat karácsonyra. Egész télen gyönyörűen ékesítették a templom oltárát. Fehérségük gyönyörűen virított a sötét oltár előtt. Boldogan szemlélgettem őket. Májusban és júniusban templomunk zsúfolásig megtelt, és az egész plébánia élénken nyüzsgött. Segítettem a többieknek az Úrnapi oltárok díszítésében. A fiúk kerékpárral hordták a közeli rétekről a rengeteg virágot, a lányok pedig kosarakat készítettek a virágszirmoknak, amelyeket a körmenet során szórtak szét. Volt katonazenekar, hatalmas zászlók lengtek, de a legfontosabb az Úr Jézus volt, Akit a plébánosunk vitt, én pedig megpróbáltam a virágaimmal megérinteni a Megváltót, és boldog voltam, amikor sikerült.
Észrevettem, hogy amikor a plébános a Szűzanyáról beszélt, nagyon meghatódott – könnyekig elérzékenyült. És mindenki tudta, hogy nagyon szereti Máriát, így ez még nagyobb buzgalomra ösztönözte az embereket.
Nemcsak az egyházi ünnepeket tartották meg ünnepélyes kertetek között, hanem a nemzeti évfordulókat is, különösen a felkelések évfordulóit. Emlékszem, ahogy esténként nagy tömegben jártunk fényekkel a templom körül, és azt énekeltünk: „Bartosz, Bartosz, óh, ne veszítsd el a reményt! Az Isten megáldja, megmenti hazánkat!”. A Kościuszko-felkelés évfordulója volt. A plébános kertjében tartott, felnőtteknek szóló játékokra nagyon sokan voltak kíváncsiak. Az atya folyamatosan ügyelt a megfelelő hangulatra, és ha valami illetlenséget észlelt, hatékonyan közbelépett.
Adam Leja atya volt a hitoktatónk a hatosztályos általános iskolánkban. Sokféle gyermek járt oda: lengyelek, ruszinok, zsidók, de egyetértés uralkodott közöttük, és amikor épp nem jött a pópa vagy a rabbi, ezek a gyerekek is ottmaradtak hittanra a papunkkal. Az ünnepeket különböző időpontokban ünnepeltük, és olyankor ellátogattunk egymáshoz. Gyakran jártam az ortodox templomba, mert szerettem a pravoszláv énekeket. A zsinagógába lányokat nem engedtek be, de láttam, ahogy a zsidó férfiak – a családapák –, otthonukban imádkoztak, ünnepi öltözetben, meggyújtott gyertyatartó mellett. A család többi tagja némán ült. Tudtam, hogy egy Istenünk van, az Atya, csak más módokon imádjuk Őt. Ezt a gondolatot erősítette az elsőáldozási füzetem borítóján lévő jelmondat is: „Hogy mindnyájan egyek legyünk”.
Tudtuk, hogy nagyon jó püspökünk van Józef Sebastian Pelczar atya személyében, akit a különböző felekezetű hívek egyaránt nagyra értékeltek és tiszteltek. Emlékszem (akkor hatéves voltam), hogy amikor 1924-ben sor került a temetésére, az egész lakosság mély szomorúsággal gyászolta. Koporsóját a helyőrségi templomból a székesegyházba vitték, és a gyászmenetben együtt vonultak a papok, a pópák és a rabbik ünnepi köntöseikben.
Pelczar Józef püspököt szentté avatták, 2003. május 18-án kanonizálták. Visszatekintve egyértelműen úgy látom, hogy alakja nagy hatást gyakorolt a mellé beosztott papokra. Egyikük az én tiszteletreméltó plébánosom, Adam Leja volt.
Egyszer a plébánosunk megtudta, hogy a közeli Chyrów városában nagy fesztivált rendeznek, hogy bevételét egy Madagaszkár szigetén lévő leprakórház építésére fordítsák, amelyet Joseph Beyzym atya, egy chyrówi (mára szintén boldoggá avatott) jezsuita gondoz. Amikor a plébánosunk tudomást szerzett erről, azonnal több vonatot szervezett, hogy szinte egész Przemyśl odautazhasson. Így egész családok utaztak el Chyrówba, még kisgyerekesek is. Ez az ünnep felejthetetlen élmény volt számomra. Megannyi ember, sok érdekes látnivaló, gyönyörű kivilágítás, de mindenekelőtt a Beyzym atyáról szóló filmvetítés maradt meg az emlékezetemben. Megtudtam, hogy mennyire szerette ezeket a betegeket! Onnantól kezdve nem hagyott nyugodni a gondolat, úgyhogy elgondolkodtam: én mit tehetnék érte? Már tudom is! Kisebb fesztiválokat, tombolákat, előadásokat fogok szervezni, és az összegyűlt pénzt átadjuk a plébánosunknak, aki majd elküldi Beyzym atyának. Onnantól kezdve legkedvesebb elfoglaltságom e tervek megvalósítása volt, hogy legalább egy csöppnyire bekapcsolódjak a lepratelep (leprosorium) építésébe. Ez az idegen szó közel került hozzám. Elhatároztam, hogy ha nagy leszek, én is odamegyek, és segítek Beyzym atyának. Ez a vágyam akkor erősödött meg bennem, amikor a plébánosunk arra biztatott, hogy olvassam el a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz életrajzát. Többször elolvastam a könyvet, beleszerettem ebbe a szentbe, és azt akartam, hogy a bérmálás szentségében ő legyen a védőszentem. Ez így is történt néhány év múlva.
A plébános gyakran meglátogatott bennünket otthon. Különleges, szinte túlvilági személyként tekintettem fel rá, mert hiszen mindig olyan közel volt az Úristenhez, így a mennyhez és e láthatatlan világhoz is. Szorgalmasan hallgattam a beszélgetéseket, és az Isteni Gondviselés működésére való gyakori hivatkozása egy életre megerősítette bennem, hogy nagyon bízom az Úristen atyai jóságában. Ez életmentő volt számomra, amikor a háború alatt elvesztettem legközelebbi családtagjaimat, és többször kerültem rendkívül veszélyes helyzetekbe.
Imáimban gyakran kértem néhai szüleim és néhai Adam Leja atya védelmét és segítségét a nehéz ügyekben, és egyértelmű bizonyságot kaptam rá, hogy végig vigyáznak rám. Mindenért nagyon hálás vagyok nekik, és csodálom, ahogy gyermekéveim álmait az Isteni Gondviselés a Mindenkor Segítő Szűzanya közbenjárására megvalósítja.
Amikor a háború véget ért, felkészültem a hitoktatói munkára, és a Visszaszerzett Területekre költöztem, hogy embertársaimat szolgáljam. Nem volt semmilyen lehetőségem Madagaszkárra utazni. Azzal vigasztaltam magam, hogy ezek a területek is missziós területnek számítanak. És az áhított lepratelep? Különböző tapasztalataim azt erősítették bennem, hogy mindnyájan sebzettek vagyunk, bűneink és tapasztalataink következtében… Csak az Isteni Orvos gyógyíthatja meg e sebeket. Ő használ bennünket… ha az Ő nevében, szeretettel akarunk szolgálni… A lepratelep pedig itt van, közöttünk…
Adam Leja atya, a buzgó pap alakja végigkíséri az egész életemet, mert továbbra is a nevelőm szerepét tölti be.
II. FEJEZET: ÉDESAPÁM – EMANUEL ALADÁR
Amikor 1919-ben megalakult a lengyel állam, magyar származású Apám, aki 1890-ben született Budapesten, felvette a lengyel állampolgárságot, és önként jelentkezett a hadseregbe (hadnagyi rangban). Szívből megszerette Lengyelországot – választott hazáját – és hűséges volt hozzá, olyannyira, hogy az életét is odaadta érte.
Apám és családja közt igen ritka volt a levélváltás, csak a húszas években küldtek neki fényképeket elhunyt szüleiről. Ez alkalmat adott az emlékek felidézésére.
Az évek során csak Apám dolgozott, hogy eltartsa a családot. A Mamám komoly tüdőbeteg volt, és sosem dolgozott hivatásszerűen. A sok nehézség ellenére, amit a sors rájuk mért, Édesapám egész életében mérhetetlenül szerette a Mamámat. Csodáltam Apám türelmét és kitartását az otthoni és munkahelyi nehéz helyzetekben. Sosem panaszkodott, csak időnként tört fel belőle egy-egy mély sóhaj, vagy ezek a szavak: Mater Dei! Mater Dei! Akkor én és a két húgom, Márta és Elżbieta igyekeztünk csendben maradni, mert éreztük, hogy nagyon nehéz a pillanat.
A város szélén, a Bakończyce (Błonie) negyedben laktunk, a templomhoz és az iskolához közel. A lakás kétszobás volt, a konyha az első emeleten helyezkedett el; nem volt bevezetve sem a víz, sem a villany. A Mamánknak a házimunkában nagy segítséget jelentett a tisztiszolga, aki a távoli kútról hordta nekünk a vizet. Nekünk, gyerekeknek is voltak apróbb kötelességeink: rendet tartani a ruháink, játékaink között és a ránk bízott kerti ágyás körül… Én, legidősebbként, kisebb bevásárlásokat is intéztem a közeli boltokban, én hordtam haza a tejet. Emlékszem egy tejjel kapcsolatos esetre. Kora reggel, mielőtt iskolába mentem volna (első osztályosként), elindultam tejért a városon túlra. Az úton gyakran találkoztam egy lúdrajjal; mindig féltem a gúnártól, aki általában sziszegve megkergetett. Aznap épp újra találkoztunk. Rám támadt, én menekülés közben megbotlottam, és az egész kanna tej (a teljes két liter!) kiömlött az útra. Otthon a Mama nagyon mérges volt rám, én pedig vigasztalhatatlan voltam. Délután, amikor Édesapa hazajött a munkából (márpedig mindig azon az úton járt dolgozni), magához hívott, szeretettel magához szorított, és azt mondta: „A cicusoknak nagyon ízlett a tej, és nagyon köszönik neked”. Nagy kő esett le a szívemről, és visszatért az örömöm! Édesapa megértett és megvigasztalt. Nagyon hálás voltam ezért neki.
Apám a 6. katonai alakulatnál dolgozott, ellátmányozási tisztként. Nagyon felelősségteljes munka volt, és ő, városi emberként, nem értett mindenhez, és ilyenkor a Mamától kért tanácsot. Például megkérdezte, honnan lehet tudni, hogy egészséges-e a szarvasmarha, amit a hadseregnek akartak vásárolni. Jó állapotú-e a gabona? Miként fogadják a ruhákkal, cipőkkel és hasonló dolgokkal teli vagonokat? Hogyan szervezzenek pékséget a városban az egész sereg számára?…
Apám nagyon becsületes ember volt, és nem fogadta el a beszállítók tisztességtelen ajánlatait. Tudta, hogyan válassza ki a megfelelő szakembereket és elkötelezett beosztottakat, mint például Tomczyk őrmester urat, aki Apám jobbkeze volt. Mindenki nagyra becsülte Apám szerénységét és emberek iránti kedvességét.
Apám eleinte németül kommunikált a többiekkel. Ismerőseink közül is többen beszéltek ezen a nyelven, hiszen az egykori Galícia területéről volt szó. Velünk, gyerekekkel – a Mama kifejezett kérésére – csak lengyelül beszélt, bár ez nehezére esett. A későbbi években, a szünidőben, tanított minket kicsit magyarul is. Apám nagyon szorgalmas volt, otthon folyamatosan lengyelül tanult. Amikor kitanultam az egész ábécés-könyvet, Apám a vakáció alatt a Wiar folyóhoz vitt sétálni, és ott megtanítottam neki a helyes kiejtést, egyenként végigolvasva az ábécés-könyv minden oldalát. Szívesen vette, ha kijavítottam. Ezek a pillanatok elképzelhetetlen módon összekötöttek bennünket.
A nevelésünkről és oktatásunkról egyaránt a szüleink gondoskodtak. Együtt imádkoztuk az esti imát a częstochowai Szűzanya képe előtt. Vasárnaponként és ünnepnapokon mindannyian elmentünk a templomba misére, s utána, ha jó idő volt, hosszú sétákat tettünk.
„Otthon gyermekkorom óta a mély vallásosság légköre és furcsa jelenségek vettek körül. Azt mondták, hogy a házunkban kísértetek járnak… És valóban, tudom, hogy amikor nagyon kicsi voltam, és ez még akkor volt, amikor Przemyślben laktunk, súlyosan megbetegedtem, amíg Apa távol volt. A Mama rohant az orvoshoz, rajtam kívül senki sem volt otthon. Amikor visszajött, és bedugta a kulcsot a zárba – az ajtó magától kinyílt. A Mamám majdnem elájult, amikor a lakásban megpillantott egy idegent, a babakocsim mellett. Észrevette, hogy hánytam, de mintha közben valaki felemelt volna, és így nem fulladtam meg a hányástól – a babakocsi mélyén feküdtem. Az orvos is megdöbbent ezen. Nem sokkal később fényképek érkeztek Magyarországról, köztük egy fotó Apám édesanyjáról, akit a Mamám addig nem ismert. Az az alak volt, akit a babakocsim mellett látott”[1].
Novemberben az első világháborúban elesett magyar katonák sírjait látogattuk. A karácsonyt és a húsvétot ünnepélyesen, a keresztény hagyományoknak megfelelően ünnepeltük.
Az éneklés és a zene állandóan jelen volt otthonunkban, mivel Apa gyönyörűen hegedült és fuvolázott. A plébános kérésére szívesen játszott orgonán és hegedűn is a templomban. Tiszttársaival kultúrkört szervezett, amelynek ő alkotta a lelkét. Volt otthon egy könyvszekrényünk, mi, gyerekek leginkább az Ó- és Újszövetségi Szentírás színes kiadását és az ókori Rómáról és Görögországról szóló magyar nyelvű könyveket szerettük lapozgatni. Apa szívesen magyarázgatta nekünk az illusztrációk tartalmát. Gazdagon díszített naptárak és kiadványok segítségével ismertetett meg bennünket a magyar kultúrával.
Sajnos 1929-ben Apát váratlanul kapitányi ranggal nyugdíjazták. Ez egy nehéz időszak volt. Amikor elfogyott a pénzünk, Apa Lembergbe utazott, hogy eladja szeretett hegedűjét. Przemyślben nem akadt rá érdeklődő. Ez a nap szörnyű volt számomra! Hiszen ez a hegedű Apám barátja volt, vele osztotta meg élményeit, különösen a szomorúságát és a honvágyát. A hegedűje a haza emlékét jelentette számára. Mindig megértette őt, hogyan lesznek eztán otthon a dolgok? A hegedűje olyan volt számomra, mintha élő személy lenne. Remegő szívvel vártam Apám hazatérését.
Késő este a hegedűvel tért vissza! Az ilyen hangszerre nem igazán akadt vevő. Sírva, örömmel szorongattam a hegedűt, a szüleim pedig őszintén csodálkozva néztek rám. Apám értett engem, és megígérte, hogy soha többé nem adja el a hegedűt, bármilyen nehéz helyzet is áll elő. Megtartotta a szavát.
Ebben az évben folyamatosan munkát keresett az egyetemi városokban. „Jól tudott latinul, görögül és persze magyarul”[2]. Magyart akart tanítani. Sajnos, sikertelenül próbálkozott. A Mamát a kétségbeesés kerülgette.
Aztán egyszer, amikor Krakkóból Varsóba utazott, észrevette, hogy egy férfi magyar újságot olvas a vonaton. A beszélgetés során kiderült, hogy Divéky Adorján professzor volt, aki Vilniusban és Varsóban tartott előadásokat. A professzor, miután értesült családunk nehéz anyagi helyzetéről és Apánk sikertelen munkakereséséről, felajánlotta, hogy átadja magyar nyelvi lektori állását a Józef Piłsudski Egyetemen, sőt, a magyar követségen és a varsói Lengyel-Magyar Baráti Társaság vezetőjeként betöltött pozícióját is.
Miután Divéky professzor átadta varsói munkáját Apának, meghagyta magának a vilniusi Báthory István Egyetemen betöltött magyar-történészi állását. Nagyon örült, hogy ezentúl végre több időt tud szentelni tudományos és publikációs munkájának. A professzor ugyanis a budapesti Magyar Tudományos Akadémia tagja volt.
Apa rögtön Varsóba költözött, és a professzor rövid időn belül a munka minden területével megismertette. Ezt az Isteni Gondviselés csodálatos rendelésének tekintettük a Szűzanya közvetítésével, akiben rendületlenül bíztunk. 1930 tavaszán családunk Varsóba költözött. Apa magyar nyelvtanárként megkezdte munkáját a Józef Piłsudski Egyetemen. Ő lett az első lengyel-magyar szótár, lengyel-magyar és magyar-lengyel nyelvtankönyvek szerzője, valamint Zofia Kossak könyveinek fordítója. 1936-tól 1938-ig a Lengyel-Magyar Baráti Társaság vezetője volt. A követségen kulturális referensként is dolgozott, és naponta válogatta az összes újságból a vonatkozó híreket. Segítettem neki ebben a munkában. Kulturális találkozókat, akadémiákat, történelmi ünnepségeket, sőt bálokat is szervezett. Bár széles körben kedvelték és nagyra becsülték, Apámat nagy szerénység jellemezte.
Kezdetben a tisztek által lakott Sadyba kerületben, majd a Tadeusz Hołówka utca 3. szám alatt laktunk (ma Wczasowa utca).
„Soha nem laktunk még ekkora tömbházban, kicsit bátortalanok voltunk, de a szomszédi kapcsolatok nagyon jók voltak”[3].
Kifejezetten vallásos és hazafias légkörben nőttünk fel. A szüleink sokat törődtek a nevelésünkkel is, ezért a Názáreti Szentcsalád Nővéreinek iskolájába küldtek minket, amely igen magas színvonalú intézmény volt. Az apácák kiegészítették és elmélyítették szüleink nevelési törekvéseit. Apám mindig maga ment el a szülői értekezletekre, és ha kellett, segített nekünk a tanulásban.
Sokat dolgozott. Felkészült a megfelelő olvasmányokból a lektori órákra. Nyelvtankönyveket, nyelvtani gyakorlatokat, szószedeteket állított össze. Akkoriban még nem voltak magyar nyelvű tankönyvek. Édesapám az első lengyel-magyar és magyar-lengyel szótár szerzője. „Emlékszem, a korrektúrát készítettük, szaladgáltam a nyomdába, élveztem ezt a munkát, Apámmal együtt”[4]. A kiadványt (ha jól emlékszem) a Warecka utca 10. szám alatti varsói nyomdában adták ki.
1938-ban egy nehéz helyzetben a Szűzanyához fordult segítségért. Megígérte, hogy a kapott kegyelemért hálából épít egy kis szentélyt. Ugyanakkor a közelgő háború tudatában egész családunkat kötelezte e fogadalom teljesítésére.
1939 augusztusában, a családjától és hazájától való elszakadása (1919) óta először Magyarországra utazott egy lengyel csoporttal, egy magyar nyelvtanfolyam résztvevőivel, mint annak szervezője. Ez alkalmat adott arra, hogy találkozzon családjával és felkeresse kedvenc helyeit.
Közben Lengyelországban mozgósítást rendeltek el. Ebben a helyzetben a tanfolyam összes résztvevője úgy döntött, hogy Magyarországon marad, s ennek köszönhetően megmenekültek. Apám viszont azonnal visszatért Lengyelországba, Varsóba. Otthon elbúcsúzott Édesanyámtól és középső húgomtól, Mártától (én és legkisebb húgom, Elżbieta, Varsótól távol voltunk), és önként jelentkezett a hadseregbe, bár a magyar követség alkalmazottjaként és nyugalmazott tisztként még megvárhatta volna a további fejleményeket. Második hazája iránti kötelességét azonban habozás nélkül teljesítette. Przemyślbe került egy katonai egységhez.
[1] W. Budzyński, Baczyński-ház, 82. o.
[2] Ibidem, Az elveszett…, 99. o.
[3] Ibidem, Baczyński-ház, 70. o.
[4] Ibidem, Baczyński-ház, 70. o.
III. FEJEZET: A HÁBORÚS ÉVEK 1939-1945
„Apám összebarátkozott egy Margoryn nevű szlovák pappal, aki a Senator utcai templom plébánosa volt. A pap jól ismerte a modern világ problémáit. A materializmus és a katolicizmus összeegyeztethetetlensége mellett érvelt, azt mondta, hogy a materializmus egy elmélet, amely a gyakorlatban tévesnek fog bizonyulni, hogy ez egy betegség, amelyen az országok sajnos keresztülmennek, de egy napon véget ér, mert Krisztusnak győznie kell.”[1] .
1939. augusztus 31-én Apát mozgósították, és a Lengyel Hadsereg századosaként elindult a frontra. Egy hónappal a Lengyel Hadsereghez való csatlakozása után, szeptember végén a szovjetek fogságba ejtették, miközben egységével Romániába tartott. Végül a lengyel tisztek hadifogolytáborába került, Sztarobilszkbe. Azok a tisztek, akik feladták tiszti rendfokozatukat, és levették váll-lapjukat, elhagyhatták a tábort. Apám, sok más társával együtt, nem akart ilyen árat fizetni a szabadságért. A katyni listán az ő neve is szerepel, sztarobilszki hadifogolyként. Sztarobilszkből a foglyokat Harkovba szállították, ahol a Dzserzsinszkij tér 3. szám alatt az NKVD tarkón lövéssel végzett velük. A Harkov melletti Pjaticsakiban hantolták el őket. A harkovi temetőkönyvben Apám neve az 1434-es számmal szerepel.
„Mások kaptak képeslapokat a frontról – mi nem kaptunk egyet sem… Ez a hosszú csend nagyon nyugtalanított bennünket. Elmentem a Warecka utcába a Vöröskereszthez. Előző este kellett beállni a sorba, a gondnoknál, vagyis a lépcsőn kellett éjszakáznunk – annyi ember kereste a rokonát. Különböző papírok, hadifogolylisták voltak mindenütt, borítékban s boríték nélkül – szétszórva az asztal körül. Nem találtam semmit…
A Mama pedig állandóan azt zokogta:
– Rosszul kerested, rosszul kerested.
Mondom neki:
– Jövő héten újra elmegyek.
Akkoriban egy tekercsgyárban dolgoztam. Hajnaltól éjszakáig. Szabadnapról szó sem lehetett.
A harmadik napon álmot láttam: bejön Márta és azt mondja:
– Ne a Vöröskeresztben keresd, megmutatom, hol van Apa.
És álmomban érzem, hogy felemel, és kelet felé repülünk. Azt mondom: – Tusia, hová viszel? Hová megyünk? Ez azt hiszem már Oroszország, Ukrajna. Itt nincsenek városok, sem falvak, csak sztyeppék, vadon, mintha a Fekete-tenger felé tartanánk?
Ő pedig így válaszol:
– Igazad van, még ennél is messzebb van – Kijeven túl, Harkovon túl, Sztarobilszkben. Ott van Apus!
Messze a városon túl leereszkedünk néhány kolostorépület fölött; vörös téglák, ortodox kupolák, és rögtön a refektóriumban találjuk magunkat – két bejáratú helyiség, középen nagy faasztal, körülöttünk a tisztjeink, huszonvalahányan… Apám ott ül, mellette egy tál. Ziláltak, egyenruhájuk szakadt, de rajtuk van a rendfokozatuk, borostásak, soványak, szemük csillog, valószínűleg a láztól. Valami nyomorult levest esznek. Oldalt két szuronyos katona áll, ruszki sapkában.
Apám rám nézett, és mintha tekintetével azt mondta volna:
– Nézd, milyen messze vagyok, itt… elvégre innen sokáig mennek az üzenetek, én pedig már írtam lapokat, és biztos vagyok benne, hogy meg fognak érkezni… A Mama legyen türelemmel. Nyugtasd meg Anyádat… Mondd el neki, milyen körülmények között vagyok itt…
És rögtön felébredtem. Reggel volt. Korán mentem dolgozni. Amikor visszajöttem, mondom a Mamának:
– Mama, tudom, hol van Apus: a sztarobilszki táborban, Oroszországban!
– És honnan tudod?
– Éjjel álmodtam… Apus azt mondta, hogy majd megjön a lap is. Erre a Mama:
– Miféle meséket hordasz itt össze nekem! Nincs kedved elmenni a Vöröskeresztbe! És elsírta magát…
Nem telik el három nap, jövök haza este és látom, hogy a Mama zokog:
– Ilonka, nézd, igazad volt! Minden igaz, amit mondtál. Nézd, Burzyński úr visszatért Sztarobilszkből, és bizonyítékul arra, hogy igazat mond, elhozta Apád óráját.
Burzyński Apáról mesélt, hogy Sztarobilszkben van, a táborban, egy egykori kolostorban. Magát Burzyńskit, mint közlegényt elengedték, de az összes tisztet, akik nem akarták levenni a rendfokozatukat, ott tartották…
Majdnem a román határon, Zolocsivben kapták el őket, amikor éppen át akartak lépni a határon. Apám annyira ideges volt, hogy végig csak magyarul beszélt. Az oroszok azt hitték, hogy kém, és le akarták lőni. Apámat a kollégái védték meg, mondván, hogy jól tud lengyelül és magyarul is, és hogy az egyetemen tanított magyar nyelvet. Később, a táborba menet, szerveztek egy zenekart. Apám nagyon muzikális volt, amivel általános rokonszenvet vívott ki, még az oroszok részéről is. Burzyński soha többé nem jelent meg nálunk, és nem tudom, mi történt vele”[2].
1939 karácsonya után megérkezett Apa megkésett lapja, még Harkovból, amiben az állt, hogy Sztarobilszkbe szállítják őket. Onnan pedig megjött az utolsó lap, amit Jolanta és Alexander Grotthusséknak köszönhetően kaptam meg, akik Grochówban éltek és nagy gonddal őrizték 40 éven át.
„Nem emlékszem, melyik évben volt – mondja Grotthuss Jolanta –, Korompayné odajött hozzánk, és mintha megérzett volna valamit, átadott nekünk egy lapot megőrzésre, rajta a férje, Korompay Emánuel utolsó üzenetével, akit a háború elején internáltak az oroszok. Egy Sztarobilszkből írt lap volt…[3]
Aznap éjjel a Gestapo eljött a Mamáért. „(…) Reggel Jolanta Grotthuss, amikor kilépett a lakásból, látta, hogy az ajtó le van pecsételve.
– Azon az éjjelen, amikor a Gestapo eljött Korompayékért, a lépcsőházban egy nagy üvöltés hallatszódott – olyan rettenetesen verték az asszonyt. Bútorok repültek ki az ablakon. Mindannyian reszkettünk a félelemtől”[4].
„Alexander Grotthuss úr († 1990) több mint 80 éves volt, amikor beszélgettünk, és nem igazán emlékezett, hová rejtette az értékes emléktárgyat. Végül megtalálta, és most itt tartom a kezemben. Egy a Szovjetunió címerével és két bélyeggel ellátott levelezőlap. A cím [oroszul]: Germaniya, Varsó [és lengyelül]: Tadeusza Hołówki utca 3/81, Mieczysława Korompay kapitányné. A feladó címe [oroszul]: SZOVJETUNIÓ. Sztarobilszk, postafiók 15, Emánuel Korompay. A hátoldalon ceruzával: „…Drága (magyarul) Aranymadaram, kis virágom” (és tovább már lengyelül) – „Szeretett gyermekeim. November 15-e óta vagyok itt, az oroszországi Sztarobilszkben; korábban Zolocsivben, majd Zborivban és Sepetyivkában voltam. Jól vagyok, de nagyon szomorú, hogy eddig egyetlen levelet sem kaptam. Nem tudom, hol vagytok, éltek-e s hogyan? Talán már elutaztatok Magyarországra. Ez már a negyedik levelem. Hármat pénzzel küldtem Neked mások által. (Itt egy leírás arról, hogy – még az internálás előtt – hol és hogyan adta át a pénzt, és milyen módon lehetett átvenni). Mindent megkaptál? Ilonka hazaért Kownatyból és Elżunia Kielcéből? Borzasztóan aggódom, Kedvesem, mi van Veletek. Írj legalább egy szót. Százezerszer csókollak Benneteket. Szerető férjed és szerető Apátok – Aladár. Sztarobilszk, 1940. III. 8.
Ez volt az utolsó üzenet Apától” [5].
1939. szeptember 5-én Márta és Mamánk, Mieczysława önkéntesként dolgozni kezdtek a varsói Városi Főparancsnokságon, amelynek székhelye a Józef Piłsudski téren álló Europejski Hotelben volt. Márta az egység összekötő és betegápoló részlegén volt ápoló, míg Mama az élelmezési osztályon dolgozott.
1939. szeptember 26-án a déli órákban egy heves bombázás során beomlott azt egyik, körülbelül 70 embert befogadó helyiség mennyezete. Csak Márta vesztette életét a törmelék alatt, mégpedig azonnali halált halt a fejére hulló téglák erős ütéseitől. A többi embert, köztük a Mamánkat, aki a tragikus pillanatban Márta mellett állt, élve, bár különböző sérülésekkel, de kihúzták a romok alól. „Mártát ideiglenesen a járdán temették el az Europejski Hotel előtt, nem messze a helytől, ahol életét vesztette, a mai Zwycięstwa tér felőli oldalon”[6]. A holttest exhumálására 1939. október végén került sor. Mártát a Czerniakowski temetőben temették el. A sírján elhelyezett táblára a háború után jelképesen felvésték Édesapja, Édesanyja és húga, Elżbieta nevét is.
Márta, akit a családban kicsinyítve „Tusia”-nak hívtak, fiatal kora ellenére kifejlett személyiséggel rendelkezett. Csendes, szerény, derűs, érzékeny, segítőkész és rendkívül bájos egyéniség volt. Szó nélkül elvégezte azokat a házimunkákat is, amelyeket a nővérei saját kényelmességükből hárítottak rá. Néha sírt, de sírása is diszkrét volt, mert nem akarta, hogy nővéreit megbüntessék helytelen viselkedésükért. Mindenki szerette: a családja, amely az „egyetértés angyalának” nevezte, az iskolatársai, sőt még a Hołówki utca 3. szám alatti ház lakói is, ahol laktunk. Jellegzetes tulajdonsága volt, hogy mindig féltőn gondoskodott a gyengékről és hátrányos helyzetűekről. Szerette a gyerekeket és az állatokat. Nagyon rokonszenves volt mindenki számára és nem csupán különleges megjelenése miatt (gyönyörű, szőke lány volt), de mindenekelőtt belső tulajdonságai miatt. Mártának volt egy vőlegénye, Mieczysław Pałaszewski mérnök, aki egy német hadifogolytáborban élte túl a háborút.
1934-ben vagy 1935-ben Apánk elrendelte, hogy mindhárman írjunk egy-egy levelet magyar barátjának, egy Jasna Góra-i szerzetesnek, Tóth Marian atyának. Miután megkapta leveleinket, Marian atya Apánknak címzett levelében így írt Mártáról: „Ez a gyermek egy földre szállt angyal és már felkészült a mennyek országára”. Márta akkoriban 15-16 éves lehetett. Marian atya jóslata valóra vált, hiszen a mindenki által szeretett Márta volt az első, aki elhagyta családunkat – egy másik, jobb világba távozva.
A háború kitörése „a Podlasie-régióbeli Kownatyban talált rám, egy barátnőm birtokán. Szeptember 1-jén, pénteken még elmentem a piacra Międzyrzec Podlaskiban, és ott már hullottak a bombák. Így hát Kownatyban kellett maradnom Wanda Zaborowskánál. Amikor a front keletre vonult, újra jöttek a németek, és csak akkor térhettem vissza Varsóba.
[…]Nem tudtam, hogy Márta meghalt. Hazajöttem és kérdem, hol a húgom. A Mama azt feleli, elment valahova. De látom, hogy a kabátja ott lóg, és már hidegre járt az idő… Mamának nem volt ereje elmondani nekem…
Márta volt a Mama kedvence, én Apám kedvence voltam. Amikor kitört a háború, együtt dolgoztak a varsói védelem Városi Főparancsnokságán, a Hotel Europejskiben – Starzyński elnök utolsó főhadiszállásán.
Mártát először a Piłsudski téren temették el, közel ahhoz a helyhez, ahol meghalt (sok évvel később, 1979-ben itt állítottak fel a pápai oltárt). Amikor a németek bevonultak Varsóba, lefényképezték a sírokat, és azt mondták egymás között, hogy ezt fogják tenni egész Varsóval, egész Lengyelországgal”[7]. Ezt hallotta a Mama is, aki épp ott állt és jól beszélt németül.
Aztán a sötétben elmentem a húgom sírjához. Ez már az exhumálást követően történt. Azóta nem félek a temetőktől. Munkából hazafelé menet, sötétben, gyakran jártam arra”[8].
Márta váratlan, hirtelen halála mély kétségbeesésbe taszította a Mamánkat. Állandóan a lánya sírjánál ült; meg akart halni, hogy újra együtt lehessen gyermekével. A sűrűn hulló repeszek és golyók egy karcolást sem ejtettek rajta. A szeptemberi háborús események befejeztével, miután Elżbieta és én visszatértünk Varsóba, Édesanyánk lassan kezdett visszatérni a normális életbe.
Márta halála és hogy Apáról semmi hír nem jött, mélyen megrázta árván maradt családunkat. De nem adhattuk meg magunkat a kétségbeesésnek; cselekednünk kellett, hogy a megszállás nehéz körülményei között megteremtsük a túlélés lehetőségét. Mama munkát vállalt a Központi Jóléti Tanácsnál (Rada Główna Opiekuńcza – RGO), a Czerniakowska utcában, a Przemysłowa sarkán lévő élelmezési ponton, ahol a legszegényebbeket segítették. Elżbieta földalatti titkos iskolákban tanult, én pedig a Wronia utcai tekercsgyárban dolgoztam, így járultam hozzá a szerény családi költségvetéshez.
1940 áprilisában szeretett Apánkat az NKVD meggyilkolta Harkovban (ott gyilkolták meg a sztarobilszki foglyokat) több ezer lengyel tiszttel együtt, akiket a Szovjetunióban tartottak fogva különféle hadifogolytáborokban – tudtam meg néhány évvel a háború vége után egy londoni kiadványból. A sztarobilszki hadifogolytáborból Apától, mint már említettem, csak egy 1940. március 8-i keltezésű képeslapot kaptunk, amit egy katona kézbesített (aki közlegényként szabadult a táborból), Apus óráját, egy harmonikaszerűen összehajtogatott ezüst óralánccal; s végül – egy medált, amelynek egyik oldalán Szent Imre, a magyar ifjúság védőszentje, másik oldalán Szent István koronája látható.
Apánk volt a Hitler által kirobbantott háború második áldozata. A harmadik pedig Elżbieta volt, a húgom.
1921. július 8-án született Przemyślben. 1928. szeptember 1-jétől általános iskolába, majd a Názáreti Szentcsalád Nővéreinek varsói gimnáziumába járt. Amikor 1935-ben nem vették fel őt a következő osztályba, saját döntésére átjelentkezett a varsói Wanda Jakubowska magángimnáziumba.
A megszállás alatt ebben az iskolában folytatta tanulmányait, két évig titkos középiskolába járt, és 1941-ben leérettségizett. Ugyanebben az évben kezdte meg orvosi tanulmányait Dr. J. Zaorski Egészségügyi Magán Szakiskolájában (titkos Orvosi Kar). 1935-ben Elżbieta csatlakozott a cserkészmozgalomhoz, amely a Názáreti Szentcsalád Nővéreinek iskolájában nem volt elérhető. A varsói cserkészszervezet XI. csapatához került, ahol lelkesen gazdagította cserkészismereteit és részt vett különféle nyári táborokban.
„A háború kitörése Elżbietát egy sziléziai cserkésztáborban találta. Hosszú idő elteltével és csak nagy nehézségek árán jutott vissza Varsóba. 1941-ben Édesanyánk beleegyezésével csatlakozott a földalatti mozgalomhoz. Marian Drabik alezredes, fedőnevén: „Harkány”, a ZWZ-AK (a Fegyveres Harcok Szövetségének Főparancsnoksága – Honi Hadsereg) Információs és Hírszerzési Osztályának vezetője mellett volt összekötő.
1943. január 9-én Elżbietát, fedőnevén: „Grażyná”-t, otthonán kívül, egy konspirációs helyszínen letartóztatták. A házkutatás során terhelő anyagokat találtak nála. A németek politikai bűnözőnek tekintették. A Gestapo civil ruhás emberei körbevezették a varsói kávézókban, hogy leleplezzék és letartóztassák az általa ismert konspirátorokat. Elżbieta a tekintetével figyelmeztette azokat, akikkel találkozott. Senki sem bukott le…”[9] Ügyes viselkedésével sikerült figyelmeztetnie a veszélyben lévőket, hogy ne közeledjenek hozzá.
A Szucha sugárúton történt kihallgatások és kínzások során nem árult el senkit.
1945-ben „Saba” fedőnevű, konspirátor- és fogolytársa, Jadwiga Cybulska elmondta nekem: „a Szucha sugárúton összevert Elżbietát az én zárkám melletti helyiségbe dobták be, amiről akkor még nem tudtam.
Január 13-án reggel nagy mozgolódás és zaj keletkezett a folyosón, a Gestapo emberei láthatóan feldúltan rohangáltak, káromkodva, hogy valami rosszul sült el… Kivonszolták Elżbieta holttestét, zörejt keltve egy papírral, amibe a testék akarták becsomagolni. A Gestapo emberei arra a következtetésre jutottak, hogy a nő megmérgezte magát. Ez a hír számunkra, akiket Elżbietával együtt gyanúsítottak és bebörtönöztek, maga volt a megváltás, mert ezután mindent rá háríthattunk. Ez mentett meg bennünket a további kihallgatások során, és segített túlélni Auschwitzot”[10].
…”Elżbieta mindig hordott magával mérget (két cianidos fehér kis golyócskát). Mivel én is a Honi Hadsereghez tartoztam, és én is mindig magamnál hordtam efféle pasztillákat, s egyszer megkérdeztem tőle, hogy szükség esetén bevenné-e őket. Mély szomorúsággal, és komoly hangon válaszolt: «Természetesen, mások megmentése érdekében»”. [11]
Az I Armii Wojska Polskiego sugárúton (a Szucha sugárúton lévő egykori Gestapo-hadiszállás helyén) található Harc és Mártíromság Múzeumában elhelyezett emléktábla Elżbieta nevét őrzi. Posztumusz Kardokkal Díszített Ezüst Érdemkereszttel és Virtuti Militari kitüntetésben részesült.
Halina Zakrzewska, Elżbieta és az én főnököm a földalatti mozgalom idején, egyszer azt mondta nekem: „A Virtuti Militari kitüntetés teljes mértékben megillette őt, mert ő hozta a legnagyobb áldozatot – életét adta mások megmentéséért”. Gyermek- és serdülőkorában Elżbieta nagyon beteges, gyenge, félénk és visszahúzódó volt, ugyanakkor nagyon ambiciózus, szorgalmas, kitartó, energikus és fegyelmezett. Élete utolsó szabadon töltött évében nagyon szomorú és még hallgatagabb lett.
Nemcsak szeretett Édesapját és nővérét, Mártát veszítette el, hanem vőlegényét, Zbyszek Turskit, alias „Włodek”-et is, aki keleten tűnt el, miközben a lengyel hírszerzésnél szolgált a német hadsereg hadműveleti területein.
„Öccse, Jacek, egy kötegben megőrizte Elżbieta Zbyszeknek írt leveleit. Azt mondja: «Édesanyánk megérezte a bátyám halálát. 1942 óta nem adott életjelet magáról, s ekkor Korompay Elżbieta elhatározta, hogy a nyomába ered, hogy megtudja, mi történt vele. Nem maradt ideje rá. 1943 januárjában a Gestapo elhurcolta»”[12].
A mindennapi, nehéz életkörülmények egy megszállt országban, a bizonytalan jövő és mindenekelőtt a földalatti mozgalomban végzett felelősségteljes, veszélyes munka, amely bármelyik pillanatban szabadságvesztéssel fenyegetett és életveszéllyel járt nem csupán számára, de szerettei számára is – nem kedvezett a vidámságnak. Az élet nehéz volt, az ember nem adhatta fel, küzdeni kellett, és Elżbieta a legveszélyesebb időszakban vállalta ezt a harcot, amelyben halála ellenére is győzelmet aratott.
A szörnyű kínzások ellenére sem árult el senkit, és saját életét feláldozva sokakat megmentett, akik túlélték a Pawiakot[13] és Auschwitzot, majd Németország bukását követően kiszabadultak. Saját életét is azért vette el, hogy megmentse Mamánkat, akit megkínzott lánya látványa olyannyira megrázott, hogy az ő életét is veszélybe sodorhatta.
Édesanyánk 1942-ben csatlakozott ugyanehhez a szervezethez, mint összekötő. A T. Hołówki utca 3. szám alatti lakásunk a földalatti mozgalom egyik kapcsolattartó és összekötő pontjává vált, Mamikánk többek között a terepre indulók fölszerelését szervezte. A Mama engedélyével én is a Honi Hadsereg Főhadiszállásának összekötő osztályán (WWII.72 fedőnév alatt) dolgoztam.
„Három nappal Elżbieta letartóztatása után, 1943. január 11-12-én éjjel a németek a lakásunkban letartóztatták a Mamát, és a Szucha sugárúti Gestapo-hadiszállásra vitték, ahol megverték és megkínozták”[14].
Anya kifejezett utasítására, aki Elżbieta letartóztatása után meg akart óvni engem, aznap este nem tartózkodtam otthon. A Mama úgy gondolta, hogy mivel jól beszélt németül, elboldogul valahogy.
„A lakást alaposan átkutatták, kirabolták és lepecsételték.
A Szucha sugárúton Elżbietát a Mama jelenlétében megerőszakolták. Ezt éjszakánként többször is megtették. Végül egy olyan szobába vitték kihallgatni, ahol a meggyilkolt lánya holtteste feküdt. A Mama szinte megtébolyodott, de a kínzások és verések ellenére sem tört meg, és a Gestapo emberei semmit sem tudtak kiszedni belőle”[15].
„Mieczyslawa Korompayt azzal vádolták, hogy a Honi Hadsereg tagja volt, és mint a magyar követség egykori alkalmazottjának felesége, nem volt szolidáris Hitler politikájával. 1939 óta Magyarország formálisan a náci Németország szövetségese volt, és a magyarok különleges kiváltságokat élvezhettek. Édesanyámat „kettős árulással” vádolták, és őrjöngve kínozták. Súlyos pszichés sokk után hosszú időt töltött a Pawiak kórházában”[16].
Nem volt tudomásom róla, hogy mi történik a Mamával és a húgommal. Csak álmomban láttam, hogy a Mama mellettem áll, és mintha két gyászruhát viselne: két kalapot, két fekete fátylat. Akkor még nem tudtam Elżbieta haláláról…[17]
1943. október 2-án kaptam egy titkos üzenetet a Mamától, amelyben azt írta, hogy már megbékélt Isten akaratával, és kész békében elfogadni, bármi is történjék vele.
„A Mamát többször visszahívták a transzportokról, de végül 1943. október 5-én Auschwitzba deportálták, ahol egyszer Elżbietával álmodott[18]„. Zofia Kossak-Szczucka beszámolója szerint: „odajött hozzá és azt mondta: «Ne sírj, Mama, hat hét múlva véget ér a szenvedésed…»”. Az álom rendkívül élénk, valóságos volt, és Korompayné felébredve még mindig hallotta gyermeke szavainak visszhangját. Kétsége sem volt afelől, és ebben a meggyőződésében társai is osztoztak, hogy az álomnak prófétai jelentése van. Hat hét múlva tehát szabadlábon lesz, valószínűleg valamennyi társával együtt, mert ahogy magyarázta, «ha egyedül szabadulnék, továbbra is szenvednék a ti sorsotok miatt, Elżbietka pedig világosan megmondta, hogy a szenvedéseim véget érnek…». Ez nagyon logikusan hangzott, és örült neki az egész blokk. Egy szempillantás alatt kiszámították, hogy az elhunyt lány által megadott dátum január közepére esik. Kár ugyan, hogy ilyen sokáig kell várni, és csak ünnepek után kerül rá sor, de üsse kő”.[19]
„A Mama 1944. január végén tífuszban megbetegedett. Az álom valóban prófétai volt – Mieczysława Korompay hat héttel utána halt meg: 1944. január 29-én”[20] .
Mama az auschwitzi táborban, ahogy Zofia Kossak-Szczucka A mélységből címűkönyvében írja, élete végéig a türelem, a szelídség és a nyugalom megtestesítője volt. A Gestapo Elżbieta és Édesanyánk kihallgatása során alkalmazott bestiális kínzásairól szóló anyagokat továbbították Nürnbergbe, ahol többek között a Szucha sugárúti kegyetlen Gestapo-tiszt, Frantz Hann ellen is per folyt.
Elżbieta halála után a Gestapo állítólag ki akarta nekem adni a holttestét. „Az ügynökök buzgón érdeklődtek utánam a Hołówki utcai ház gondnokánál, Kozłowski úrnál. „Meglepődtek”, hogy a család utolsó tagjaként nem aggódtam a húgom sorsa miatt. Két ügynök egész a megszállás végéig folyamatosan kutakodott utánam. A Mamából is megpróbáltak kiszedni valamit… Még nem voltak hamis irataim, egyik ismerős küldött a másikhoz, hogy mindig máshol éjszakázhassak…
Uzarska asszony a Podchorążych utcában, a házunkkal szemben lakott. Gyakran meglátogattuk a Mamával. Uzarska asszony özvegy volt, egy lánya volt. Amikor a házunk gondnoka azt mondta: „Ne mutatkozzon, mert a németek érdeklődnek ön iránt” – Uzarska asszonyhoz mentem.
– Nehéz minden, hideg van” – mondom, mert nem volt meleg ruhám. Éppen ott volt a szomszéd is (sajnos a nevére nem emlékszem).
– Ez megoldható – mondja.
– De ott a pecsét az ajtón!
– A pecsétet le lehet törni. Adja ide a kulcsokat…
Kis idő után jövök haza Uzarskához, és egy egész bőröndnyi meleg holmi vár rám. A szomszéd felajánlotta, hogy újra átmegy hozzánk. Közben észrevettem, hogy a gyermekein a mi ruháink vannak, ezért így szóltam:
– Akkor magának is hozzon át valamit, de ne veszélyeztesse az életét.
Legközelebb Uzarska asszony így siránkozott, amikor odaértem:
– Ó, Istenem! Elvitték – és részletesen elmondta, mi történt. A szomszéd nem egyszer, hanem többször is járt a lakásunkban. Egy alkalommal nem vette észre, hogy a pecsét le volt törve, és bement a lakásba. Három SS katona várta bent. Igen csak megörültek a szomszéd láttán.
– Megvagy, madárka, szóval te vagy, aki kapcsolatban állsz ezzel az Ilonával. Ha nem köpöd be, az egész családodat elintézzük.
És azonnal el is vitték…
Mindenki sírva könyörgött, hogy mentsem meg őket. Végül elengedték csalinak, mert megígérte nekik, hogy megtalál. Néhány naponta kellett jelentkeznie. Járta az utcákat, és úgy tett, mintha engem keresne, és állandóan ügynökök vették körül. Így ment ez egész télen – otthon már belebetegedtek az aggódásba, a szomszéd megőszült… Végül Uzarska asszony így szólt:
– Kisasszony, adja fel magát, vagy szétlövik őket.
Azt feleltem:
– Amíg a Mama a Pawiakban van, nem adhatom fel magam.
Mama szörnyen kétségbeesett leveleket írt Pawiakból, állandóan vagy magánzárkában, vagy kórházban volt. Én pedig azt gondoltam: „Uram Jézus, egyedül Te tudod megmenteni a Mamát”.
Már ősz lehetett – a Mamát elvitték Auschwitzba. A szomszéd, Uzarska asszonyon keresztül folyamatosan zaklatott. Akkor így szóltam:
– Rendben.
Uzarska asszony segítségével megbeszéltünk egy találkozót Okęcie kerületben, a burgonyaföldeken. Már volt hamis nevem – Halina Wicińska – és két ciántablettát is hordtam magamnál. A barázdákban feküdtünk. A szomszéd így szólt:
– Az lesz a legjobb, ha megad egy címet.
Megegyeztünk, hogy a Świętokrzyska utcai szállodában fogok lakni: három éjszakára bejelentkezem, és ő az első éjszaka után értesíti a Gestapót, de úgy, hogy még a kijárási tilalom előtt sikerüljön elmenekülnöm. Nagyon kockázatos volt, különösen azért, mert állandó kapcsolatban álltam a Honi Hadsereg egységével.
Magamhoz vettem a valódi nevemre szóló igazolványomat, és elmentem a szállodába. Ez volt életem legrosszabb éjszakája. Minden zörej hallatán – és a szálloda nem volt a legelőkelőbb – azt hittem, hogy a Gestapo az. A kijárási tilalom vége előtt kicsivel, hat óra előtt felöltöztem és elindultam. Alig értem ki az utcára, azonnal szirénákat hallottam a Marszałkowska utca felől… Berontottak, bezárták a kapukat, kikérdezték a recepcióst, alapos motozást végeztek… Uzarska asszonytól tudtam meg, hogy a szomszédot békén hagyták”[21].
„Auschwitzból egy üdvözlőlap maradt a Mama után. Sérült papír, ceruzával írt, elmosódott mondatok. Nehezen kivehető szavak, németül, mert ott csak németül lehetett írni. A feladónak a cím mellett a születési dátumát és a táborban kapott azonosító számát is meg kellett adnia.
Az 1943. október 17-én kelt, a Podchorążych utcában lakó Stanisława Uzarskának címzett lap a következő szavakkal kezdődik: „Liebe Frau Stanisława…” Mieczysława Korompay 1944 januárjában halt meg. A katyńi mészárlásra 1943 áprilisában derült fény. De a férje halála már nem jutott a Mama tudomására…”[22]
Befejezésül megemlítek még egy eseményt, amely mélyen bevésődött az emlékezetembe. Apám gyönyörű és érdekes könyvtárában volt egy magyar nyelvű Szentírás: az Ó- és Újszövetség, számos színes metszettel. Apám mutogatta és magyarázta nekünk, kislányoknak. Egyszer két olyan metszetre bukkantunk, ami rémülettel töltött el bennünket. Az első metszeten egy fiatal lányt láttunk, aki éjszaka, a holdfényben felemel egy leplet, amely alatt két alak fekszik. A második rajz egy nagy völgyet ábrázolt, amelyet emberi csontok borítottak. Lehet, hogy ez a két metszet párhuzamot mutatott a későbbi élményeimmel? Az első Márta és Elżbieta holttestét ábrázolja, a második Édesapám sztarobilszki és Édesanyám auschwitzi táborát…
Nekem úgy tűnik, hogy a második világháború borzalmai messze felülmúlták az ószövetségi próféciák látomásait.
Öttagú családunkból egyedül én éltem túl a háborút. Az események furcsa, de nem véletlen sorozata, hogy 40 évvel később részt vettem a Fatimai Szűzanya Kegyhely építésében a szczecini Słoneczne lakótelepen. Nagyon boldog vagyok, hogy az építkezésben való segítségem hozzájárult ahhoz, hogy teljesüljön Apám akarata, aki még a háború előtt arra kért minket, leányait, hogy építsünk egy kegyhelyet a Szűzanyának, áldozati ajándékul a nagy kegyelmekért, amelyeket az ő közbenjárására tapasztalt.
1938-ban történt. Apámnak – aki a varsói magyar nagykövetség sajtó- és kulturális osztályának referenseként dolgozott – beszédet kellett mondania és egy ünnepi eseményt kellett levezetnie a Népek Tavasza és a magyarországi forradalom évfordulója alkalmából. Sok vendéget meghívtak. Az esemény napján Apám hirtelen lebetegedett. Már késő volt lemondani a rendezvényt. Akkor ijedten azt mondta:
– Ha ma ott tudok lenni, akkor hálából egy kis szentélyt fogok építeni a Szűzanyának.
Az eseményt felettébb jól sikerült, s hazatérve Apánk így szólt hozzánk:
– Emlékszel, mit ígértem a Szűzanyának? Ha nem tudnám teljesíteni, akkor nektek, gyermekeimnek adom át e feladatot.
Megjegyeztem Apám szavait. A következő évben kitört a háború, és a családunk sorsa tragikus fordulatot vett: Apus Sztarobilszkben, a Mama Auschwitzban, a nővérem, Márta Varsó ostroma alatt, a legkisebb Elżbieta pedig a Gestapo Szucha sugárúti hadiszállásán halt meg. Én voltam az egyetlen, aki életben maradt, hogy a teljesítsem a kötelezettséget.
1994-ben, tíz év építkezés után, a szczecini Słoneczne lakótelepen, az egykor protestáns, visszaszerzett területeken kápolna épült a Fatimai Szűzanya tiszteletére, a Szentatya, II. János Pál kívánságának megfelelően.
Egy emléktáblát, valamint a harkovi mártírok hamvait is elhelyeztek ott, mert 1989. április 28-án ennek a kegyhelynek adományoztam egy darabka katyńi földet, amit Zdzisław Król kancellár atyától kaptam. Édesapám 1938-as fogadalmának teljesítését Isten kegyelmének köszönhetem.
[1] Ibidem, Baczyński-ház, 70-75.
[2] Ibidem, Az elveszett…, 100-101. o.
[3] Ibidem, Baczyński-ház, 68. o.
[4] Ibidem, Az elveszett…, 97. o.
[5] Ibidem, Baczyński-ház, 68-69. o.
[6] Vö. Ibidem, Baczyński-ház, 69. o.
[7] Ibidem, Baczyński-ház, 69-70. o.
[8] Ibidem, Az elveszett…, 98. o.
[9] Ibidem, Baczyński-ház, 77. o.
[10] Ibidem, Az elveszett…, 103. o.
[11] Ibidem, Baczyński-ház, 79. o.
[12] Ibidem, Az elveszett…, 102. o.
[13] Pawiak – 1939-1944 között a legnagyobb német politikai börtön a megszállt Lengyelország területén. (a ford.)
[14] Ibidem, Baczyński-ház, 266. o.
[15] Ibidem, Az elveszett…, 106. o.
[16] Ibidem, Baczyński-ház, 85. és 87. o.
[17] Vö. Ibidem, 85. o.
[18] Ibidem, 87. o.
[19] Z. Kossak-Szczucka, A mélységből, 211-212. o.
[20] W. Budzynski, Az elveszett…, 106. o.
[21] Ibidem, 103-105. o.
[22] Ibidem, 107. o.
