A kiállítás a budapesti Lengyel Intézet és Youngart galéria közös együttműködésben jött létre. A tárlaton bemutatott alkotások mind a TÉR és annak aspektusaival foglalkoznak. A kiállításon szereplő művészeknek egyénileg más-más hozzáállása van a tér kutatásaihoz és munkáikban felfedezhetők a tér többdimenziós síkjai, valamint a fizikain túl a vele jelentkező lelki kapcsolódások is. A művészek alkotásai egyféle tér-képzetek vagyis tulajdonképpen tér képződmények. Minden egyes munka mesél majd arról, hogy a művészek hogyan is viszonyulnak a minket körülvevő környezethez és annak különböző síkjaihoz. A festmények és szobrok absztrakt, nonfiguratív módon teremtenek a tárlaton egyfajta térérzetet, de valahol mégis figuratív, azaz emberi szem által jól „látható” szférát hoznak létre.

A kiállítás augusztus 23-ig megtekinthető hétköznap 10.00 és 18.00 óra között.

Képes beszámoló, fotó: Dusa Gábor

_________________________________________

Kocsis Katica megnyitó beszéde:

A tér síkon történő ábrázolása eredendő ellentmondást hordoz magában, hiszen a térbeli formák valódi, plasztikai összefüggései tökéletesen adekvát módon nem jeleníthetők meg. Az ábrázolási rendszerek a dolgokat a vásznon vagy csak egyféle nézetből láttatják, mint az axonometria vagy a perspektíva vagy darabokra szedik, mint például a kubizmus vagy a futurizmus. A kép tehát nem tudja a valóságot a maga teljességében, tökéletes visszaadni, csupán átalakítva tolmácsolni. És bár a tér nem visszaadható, ugyanakkor az érzete mégis felkelthető.

Éppen ezért van, hogy a különböző korokban és korszakokban egészen változatos ábrázolási rendszerekekkel találkozunk, amelyek igyekeznek a tér és a formák legvalószerűbb visszaadására. A művészettörténetben megjelenő különféle térábrázolási módok különböző térszemléleteket és világképeket tükröznek, a tér elgondolása koronként és kultúránként változik. Az egymás mögöttiséget az egyik korban kitakarással, máskor a dolgok egymás fölé helyezésével érzékeltették, míg például az ókori egyiptomi kultúrában a dolgok legjellemzőbb nézete mentén ábrázolták a tárgyakat és az alakokat. 

A reneszánszban aztán megjelent a perspektíva, a szemünk pedig ezen a természethű, térillúziós távlati ábrázoláson nevelkedett az elmúlt hatszáz évben, így a kép dekódolása a mi nyugati tekintetünk számára a perspektíva kódrendszerén keresztül működik még ma is. Ez azonban egy konvenció, ami a quattrocentoban született és a kora 20. századig volt meghatározó. Aztán jött a törés, amit a huszadik század világképi és térszemléleti paradigmaváltása okozott, és, ami szemléletesen érzékelhető az izmusok útkeresésében, másrészt a térillúziós ábrázolásnak a fotográfia területére való átnyergelésében. A fotográfia fokozatosan tehermentesítette a festészetet, ez megrengette a perspektíva hegemóniáját, teljesen azonban kiszorítani nem tudta, a térillúziókeltés egyre káprázatosabb módozataiban fejlődik tovább ma is.

Jó példa erre e mostani kiállítás is, ahol a térérzet kiváltásának legkülönfélébb módozataival találkozunk. Ha itt most körülnézünk, akkor azt látjuk, hogy az alkotóknak sokféle eszközük, nyelvük, módszerük és stratégiájuk van arra, hogy mi, nézők azt érezzük a sík vászon felületét nézve, hogy létrejött egy olyan világ, amibe beléphetünk. Görög Dóra minimalista munkái például rámutatnak arra, hogy apró gesztussal hogyan lehet a táj érzetét felkelteni a nézőben. Egyetlen vonal és a befogadó egyből horizontot érzékel. Görög festményein sík tájakat látunk, a mozdulatlan és csendes Alföldet, ahol a szemlélőben a végtelenség és az időtlenség érzete teremtődik meg, Görög terei végeláthatatlanok, határtalanok, és nemcsak valóságos, hanem érzelmi tájakként is olvashatók.

És míg Görög azt kutatja, hogy vízszintes ecsetvonásokkal hogyan lehet teret teremteni, addig Varga Zsoltot éppen az izgatja, hogy a néző észlelését hogyan lehet kibillenteni a valós látványoktól a meta-festészet irányába: tulajdonképpen szembesítenek minket a saját érzékelésünk determináltságával, azzal, hogy bár tudattalanul, de még mindig hordozzuk magunkban a látványperspektíva örökségét. Rámutat a tanult és örökölt látásunk mechanizmusaira, játékba hozza a szemünket. Festményein a homogén színfoltok és az aprólékosan kidolgozott elemek, a pozitív és negatív felületek kontrasztja, a szándékolt hibák ráébresztik a nézőt, hogy mégiscsak egy festményt néz, miközben a szemünk természeti tájként, térként dekódolja a látványt.

Esse Bánki Ákos a vonalperspektíva szabályait alkalmazva hozza létre tereit. Fénnyel átitatott, erősen perspektivikus terei gyakran egy meghatározhatatlan mélységbe vezetik a néző tekintetét, szinte úgy érezzük nála is, hogy az általa megalkotott tereknek nincsenek is határai. Épített látványaiban különböző irányú vonalak metszik egymást, amelyek valószerű, mégis transzcendens tereket rajzolnak ki, miközben a precíz szerkesztettség érzetét is felkeltik. A Vörös tartomány festménye pedig azért izgalmas, mert a felső réteg sávjai egyszerre vezetik befelé a szemet, miközben a néző úgy érzi, hogy ki is takarnak valamit, egy tájat, ami a háttérben húzódik, de számunkra hozzáférhetetlen.

És míg Görög Dóra, Varga Zsolt vagy Esse Bánki Ákos valószerű tereket vagy természeti tájakat jelenít meg a képein, a térben geometriai formákból építkező kompozíciókat is látunk, amelyek a világ törvényszerűségeit, a kozmoszban rejlő rendet és értelmet kutatják vagy éppen mutatják fel. A térbeliség érzetét a képsík és a (tér)alakzatok egymáshoz való viszonya adja. 

Tomasz Piarsz absztrakt kompozíciói mesterséges rendszerek, élő struktúrák, amelyek nem a természeti törvényeket, hanem a művész logikáját követik, mégis: a néző azt érzi, hogy ezek a formarendek és vonalhálók a homogén képfelület előtt folyamatosan mozognak, és pont a dinamikusság az, ami a térérzetet felkelti a nézőben. Mikroszkopikus vagy épp kozmikus asszociációink ébrednek, és úgy érezzük, hogy egy petri csészében vagy épp az űrben mozgó lényeket, elemeket látunk.

Manyák Mariola mérnöki pontossággal megszerkesztett világokat rajzol, amelyekkel valamilyen törvényszerűség létezését kutatja. A nagyméretű, mértani idomok egy semleges, homogén térben lebegnek, valamiféle metafizikai értelemben vett időtlenség árad ezekből a kompozíciókból, amelyek a tér és az idő viszonylagosságának kérdéseit kutatják, olyan, mintha támpontokat adnának a világ működésének megértéséhez. 

A mostani kiállításon szobrokat is látunk, amelyek abból a szempontból mások, hogy már eleve kilépnek a térbe. Antal Malvina alkotásai egyrészt a valóságból kiszakított terek, mint például a torzók, másrészt maguk is olyanok, amelyek birtokba veszik a környezetüket, térképződmények, amelyek nemcsak saját magunkról, hanem a körülöttünk levő világ mozgásairól, áramlásáról, így annak folytonos változásáról is mesélnek. 

A kiállításon szereplő művészek más és más aspektusok mentén közelítenek a térhez, olykor igyekeznek visszaadni a többdimenziós síkokat, máskor pedig a fizikain túl levő metafizikai vagy lelki tereket kutatják. Olykor valószerű, máskor érzelmi, belső tájakat látunk, vannak, amelyek a látvány visszaadását célozzák, mások pedig a realitás és a festmény, a tér és a vászon síkjának ellentmondásaira irányítják a figyelmet. A legtöbb esetben absztrakt, nonfiguratív módon keltik fel a térérzetet, miközben mégis ott van bennük valami emberi. Az pedig nem más, hogy e képeket nézve a saját látásunk, világképünk, a nyugati tekintetünk sajátosságaihoz kerülhetünk közelebb.