Megnyitó időpontja: 2025. augusztus 5. (kedd), 18.00 óra

A Törésvonalak című kiállítás öt művész – Juraj Florek, Anna Kołodziejczyk, Sándor Laura, Pertics Flóra és Nemes Zsuzsa – munkáin keresztül vizsgálja Kelet-Közép-Európa vizuális kultúráját, különös tekintettel a tér, az emlékezet és az identitás kérdéseire.

A kelet-közép-európai művészetet a diktatúrák öröksége, az identitáskeresés és a nyugati hatásokkal való ambivalens viszony alakítja. A Törésvonalak című kiállítás öt képzőművész munkáit mutatja be – Juraj Florek, Anna Kołodziejczyk, Sándor Laura, Pertics Flóra és Nemes Zsuzsa –, akik eltérő eszközökkel, de azonos érzékenységgel fordulnak Kelet-Közép-Európa tárgyi világához és építészeti-urbánus valósága felé.

A kiállított művek megmutatják, hogy a kelet-európai vizualitás nem egyszerűen nyugati mintakövetés, hanem önálló kifejezésmód. A művek nem csupán a fizikai környezet ábrázolásai, hanem annak mélyebb társadalmi és kulturális rétegeit tárják fel – olyan terekből és formákból, amelyek egy sajátos, régióspecifikus „második Európa” identitását rajzolják körül, s amelyek a múlt sebeitől a jelen átalakulásáig ívelnek.

A közép-kelet-európai táj nemcsak földrajzi értelemben vett háttér, hanem tapasztalati közeg is egyben, amely a nyugat-európai testvéreinktől eltérő látásmódot, gondolkodást és emlékezetet hagyott ránk.

A kiállítás alkotói különféle nézőpontból vizsgálják ezt az életteret: Juraj Florek a posztindusztriális városról fest plein-air stílusban; Anna Kołodziejczyk ornamentális romképein keresztül az idő lenyomatát kutatja; Sándor Laura elhagyott, lassan pusztuló terei melankolikus nyugalmat sugároznak; Pertics Flóra generációs emlékezetre építő textilképei a gyermekkortól a kollektív tapasztalatokig ívelnek; míg Nemes Zsuzsa műveiben a vidéki terek és privát udvarok emlékrétegei keverednek asszociatív festői gesztusokkal.

A művészek különböző módszerekkel – festészet, textilművészet, ornamentika – járják körül a posztszocialista valóságot, feltárva a demarkációs vonalakat, amelyek a múlt és a jelen, a nyugat és a kelet, valamint a kollektív és az egyéni emlékezet között húzódnak. Ezek a határok nem csupán fizikaiak, hanem mentálisak is: a régió sajátos történelmi tapasztalatai alakítják a művészi látásmódot.

A 19. században a kelet-európai festészet fejlődése Nyugat-Európa mintáit követve történt meg – a romantikus és realista tájképek először referenciaként szolgáltak a nemzeti vizuális nyelv kialakításához. A századfordulóra ez a kapcsolat differenciálódott, majd a 20. század szocialista korszakában drasztikusan megszakadt. A keleti blokk

országainak vizualitása a központi kultúrpolitika irányítása alatt állt, és sajátosan zárt, államilag irányított képalkotási módszerek jöttek létre, amelyek hosszú időre befolyásolták a táj és tér ábrázolásának lehetőségeit. Ez a múltbeli eltérés máig érezhető: a régió képzőművészete egy másik vizuális és szemléleti hagyományból táplálkozik, mint nyugati megfelelője.

A 21. századra ez a különbség nemcsak stílusbeli vagy tematikus eltéréseket jelent, hanem a világról való gondolkodás másféle módját is.A posztszocialista városi és vidéki terek, a megörökölt tárgyi kultúra, az ipari parkok, elhagyott épületek, romos homlokzatok, ornamentikák és elnémult belső terek olyan képi nyelvet kínálnak, amely túlmutat a dokumentáción: egy másik érzékelés, egy másik valóság kódjai olvashatók ki belőlük. E világokat a nyugati néző sokszor perifériaként érzékeli, holott ezek éppoly eleven jelentéshordozók – csupán más történelmi, kulturális és szociális rétegeken keresztül válhatnak érthetővé.

A kiállítás hangsúlyozza a tér megtapasztalásának és az identitásképzésnek a szerepét. A közös metszet e gyakorlatok között a tér érzéki tapasztalata és az abból fakadó önazonosság-képzés. Mindez szorosan kapcsolódik Edmund Husserl „Lebenswelt” (életvilág) fogalmához, amely a mindennapi tapasztalatokkal átitatott világot fogalmazza meg, ahol az érzékelés, az emlékezet és a társadalmi jelentések összeszövődnek. E kiállítás művei ezt az életvilágot helyezik fókuszba: azt a posztszocialista, helyenként lepusztult, mégis ismerősen otthonos kelet-európai miliőt, amely egyszerre hordozza a múlt sebeit, a jelen újrastrukturálásának kényszerét, illetve a lehetőségek reményét.

A demarkációs vonalak koncepciója azt is felveti, hogy a kelet-közép-európai művészet hogyan pozicionálja magát a globális művészeti diskurzusban. A régió művészei nemcsak a múlt feldolgozásával foglalkoznak, hanem a jövő lehetőségeit is keresik, miközben megőrzik sajátos kulturális hagyományaikat. A kiállítás így nem csupán városi és vidéki terek leképezése, hanem egy régió vizuális öndefiníciójának újrafogalmazása is.

A művészek saját életvilágukból indulnak ki, és azon keresztül tesznek láthatóvá közös társadalmi élményeket. Az egyes képek a kelet-európai táj és tárgyi kultúra mélystruktúráit tárják fel – legyen szó díszítőelemek időrétegeiről, ipari maradványokról vagy privát kertek apró tárgyairól –, s

mindezek együtt egy sajátos közép-kelet-európai létélményt vetítenek elénk.

Kiállításunk nemcsak vizuális élmény, hanem térbeli gondolkodásra ösztönző, érzékeny közeg is, amelyben a néző számára lehetőség nyílik újraértelmezni azt a kulturális-társadalmi teret, amit Kelet-Közép-Európának nevezünk.