GEOMETRIKUS GENERÁCIÓK

2017. július 21.- szeptember 3.
FUGA Budapesti Építészeti Központ (1052 Budapest, Petőfi Sándor u. 5.)

Megnyitó: 2017. július 20., 19:00

Megnyitja: Mészáros Zsolt, művészettörténész

Kiállító művészek: Dobó Krisztina, Forgó Árpád, Jerzy Grochocki (PL), Haász István, Halmi-Horváth István, Marafkó Bence, Somfai Rezső

A kiállítás a Magyarországon először szereplő Jerzy Grochocki lengyel képzőművész és hat magyar kortársa közötti kapcsolódási pontok felkutatásával kísérletet tesz az alkotók gondolkodásmódjában felfedezhető párhuzamok és eltérő irányok feltárására a geometrikus művészet területén.

Jerzy Grochocki (1931) lengyel képzőművész a szisztematikus festészet kortárs képviselője; munkássága leginkább Kenneth Noland, Ad Reinhardt és Thomas Downing szisztematikus absztrakt és ismétlésen alapuló koncepcióival hozható párhuzamba. Grochocki a fekete, az arany, az ezüst és a fehér szín-négyesére épülő rendszerben alkot, ahol a színek a nyugalom, a bezártság, az elkülönülés és a fesztültség szimbólumai, „jelei”. A négyzettel, mint alapformával dolgozik, melyből négy archetípust hoz létre. Ezekhez színeket rendelve születik meg a munkák térdinamikája. Végtelen egyszerűség és elegancia jellemzi Gorchocki munkáit, mely a színek és formák egyedi szintéziséből ered.

Somfai Rezső (1932) pályáját a Természettudományi Múzeum kiállításainak grafikusi posztja mellett underground szabadúszó művészként kezdte. Az ’56-os forradalom leverése után Németországba emigrált, ahol a müncheni Művészeti Akadémián festészetet tanult Jean Deyrolle osztályában. 1962-től hivatalosan is művész, a figurális expresszív, majd az organikus-konkrét, 1984-től pedig a konstruktív-konkrét irányzatok képviselője. Festményeket, objekteket és szobrokat készít. A négyzet, a dobókocka, a vázszerkezetek, felületek, és az interaktív színelmélet foglalkoztatják.  A „vertikal-diagonal-horizontal” (függőleges-átlós-vízszintes) csoport társalapítója,

Haász István (1946) háromdimenziós műveinek nehéz megfelelő műfaji kategóriát találni. Festett objektumok ugyan, de nem festmények, mert hangsúlyozottan kiemelkednek a síkból; még kevésbé képek, mert nem képeznek le semmit. Térbeliségük ellenére se nem szobrok, se nem domborművek: nélkülözik a szoborszerűség fogalmához tartozó plaszticitást, a mintázásból vagy a faragásból adódó szervességet, a domborműviség megkívánta domborúságot. Installáció helyett inkább geometrikus environment-ok – minimalisták, konkrétak.

Dobó Krisztina (1971) világban való közlekedése során megismerhetjük a fel és le, a sík és a tér fogalmait, nyitott és zárt rendszerekkel egyszerre dolgozik. Megvan a saját rendszere, hogy belépjen a kubusba, kibontsa azt, átírja annak eredeti terét, újraértelmezze a tárgyat.

Dobó síkokból építkező konstrukciói statikus művek, melyek mindegyikben jelen van a mozgás, mobilitás gesztusa, a kiteljesedés, növekvés energiája. Munkái pulzálnak, lélegeznek, bármennyire is arra vannak késztetve, kényszerítve, hogy egy fix helyet foglaljanak el a falon, a térben.

Forgó Árpád (1972) a huszadik századi klasszikus modernitásnak a hatvanas évek neoavantgard művészetén átívelő geometrikus törekvéseit örökítette át a kétezres évek elején kibontakozó képépítési technikájába. Geometrikus vászon konfigurációi a 2010-es években erős, homogén színvilágú relief és box-like munkák formájában kaptak térbeli kiterjesztést. Forgó műtárgycsoportokba rendeződő alkotásaiban a rész és az egész kérdéskörét mértani eszközökkel tematizálja. Legújabb formázott vászon munkái festményei és relief munkái közötti átmentet alkotják.

Halmi – Horváth István (1973) festészetében az additív struktúrák tárgyszerűsége találkozik egyedi nyelvezetű színkompozíciók optikai hatásával. Korábbi munkáiban a konkrét festészet mértani elemeit ütköztette a geometrikus absztrakció optikai jelenségekkel foglalkozó ágának játékosságával. Legújabb Mozaik sorozatában nem használ előzetes terveket, közvetlenül a vásznon alakítja ki geometrikus formáinak egységét, amelyek organikus elrendezésben jelennek meg. Halmi megújult festészeti nyelve a kristályok, az organikus mintázatok, fraktálok, formájának konstruktív, dinamikus egyedi megidézései.

Marafkó Bence (1974) az elmúlt két évtizedben a festményeire jellemző markáns plasztikai kialakítások révén festészete eljutott a háromdimenziós plasztikává válás határához. Számára ez a „már nem-még nem” határterület lényeges: már nem csak festmény, ám nem is körplasztika. Festői minőségek és plasztikai tartalmak együttes, intenzív jelenléte. A formát, kontúrokat, íveket és csúcsokat, külsőt és belsőt „jelölő” színek megváltoznak a plasztikai hatások révén. A görbületekben és hajlatokban ugyanaz a színmező világosabb és sötétebb színskálába tolódik el, illetve a ráeső fénytől függően a színek különböző reflexeket hoznak létre a képtesten belül és kívül. Festészetének lehetséges műfaji meghatározása: plasztikai minőségekkel rendelkező színmező festészet.

Szervezés, koordináció: Parallel Művészeti Alapítvány
Együttműködő partner: FUGA Budapesti Építészeti Központ
Támogató: Budapesti Lengyel Intézet, RaorgTransLog Szállítmányozás

Források: Beke László: Haász István, Vince kiadó, 2007; Kozák Csaba művészeti író, 2013; Viltin Galéria

————————————————————————————————-

Mészáros Zsolt művészettörténész megnyító beszéde:

Jelen kiállítás színházi kifejezéssel élve „ősbemutatónak” tekinthető, mivel Jerzy Grochocki művészete először mutatkozik be Magyarországon. Az Egyesült Államokban, illetve Lengyelországban élő és dolgozó alkotó pályája az 1960-as évek közepétől indult, és az úgynevezett szisztematikus absztrakció nemzetközileg jegyzett, illusztris képviselőjeként tartják számon. Munkássága a konstruktivizmusban, a minimalizmusban és a konkrét művészetben gyökerezve, az általa – a sík és a tér elemzésére – kidolgozott komplex rendszer keretében bomlott ki. Tiszta struktúráira a négyzet, a négyzetháló, a fekete, az arany, az ezüst, és a fehér szín négyese, a ritmus, a tömb- és reliefszerűség jellemző. Az architekturális allúziók nem véletlenek, hiszen Grochocki először építészként végzett Varsóban, majd utána képzőművészként. Egyszerűsítésre, valamint a természet és a geometrikus logika szintézisére törekszik. Ebben a folyamatban pedig a tudatosság, a tudás mellett az intuíció is nagy szerepet kap. A társművészetből hozva párhuzamot, Grochocki saját törekvéseivel kapcsolatban Bartókot és Webernt említi analógiákként, akiknek zenéjével mély rokonságot érez.

A jelen kiállításban azonban nemcsak Grochocki művei szerepelnek, hanem a rendezők értő válogatásának köszönhetően hat magyar kortárs művész alkotásai is helyet kaptak, ami közös beszélgetést eredményezett: a művek felelgetnek egymásnak, társalognak, eszmét cserélnek.

Marafkó Bence objektjeiben a koncentrikus komponálás, az egymást befoglaló kör és négyzetes formák sora nemhogy szűkíti, hanem éppen kitágítja a teret. A másik teremben található új, a korábbiakhoz képest eltérően, hosszúkás alakú munkája szintén a végtelenség érzetét kelti. Mindkettő esetében színreflexek és plasztikai minőségek kapnak hangsúlyt. Halmi-Horváth István finoman kidolgozott, építészeti hatású fareliefjei elsőre talán meglepheti azokat a látogatókat, akik festőként ismerik őt. De, ha szemügyre vesszük a kiállított műveket, egyből kiderül, hogy szervesen kapcsolódnak alkotói törekvéseihez; plasztikában gondolja tovább saját festészeti kutatásait, ami a különböző mintázatok és monokróm struktúrák felé irányulnak. Somfai Rezső képanalízise színtanon és annak téri aspektusainak következetes vizsgálatán alapul. A színek hatásával, kezelési módjaival, funkcióival, valamint az elemek és a felületek interakcióival foglalkozik. Továbbá letisztult négyzetes struktúrái a különböző nézeteket is játékba hozzák. Haász István művészete szintén határterületen mozog, műveit geometrikus environmenteknek tekinti, amelyeknél többek között a tömeg, a tér, a monokromitás (esetében a sárga, és annak különféle árnyalata) játszik szerepet. A leváló, kinyíló, összecsukódó formák és az ezek révén létrejövő fény-árnyék jelenségek a nyitottság és a zártság dinamikáját működtetik. Forgó Árpád formázott vásznainak ritmikusan jelentkező kitüremkedései kifinomult optikai és téri hatásokkal operálnak. Továbbá az egyes elemek illesztéseinél filccsíkokra lehetünk figyelmesek. Ezek egyrészt felosztják, tagolják a kompozíciót, másrészt színt jelentenek, ugyanakkor társul hozzájuk egy harmadik funkció is, az anyagszerűség; a filc tapintásra ingerlő puhasága és a vászon tükörsima feszülése izgalmas kontrasztot alkot. Dobó Krisztinánál más kontextusba kerülnek a geometrikus formanyelv olyan jól ismert komponensei, mint az alapszínek (esetében a fehér és a vörös), a négyzethálók, a minimalista jegyek. A kilyuggatott vászon, a nem matt és homogén felület, illetve a kompozíció főszereplője az idézőjel felidézi, kimozdítja, játékba hozza az absztrakció geometrikus hagyományait, és összenyitja a posztmodern szemlélettel.

A kiállítás hét résztvevőjénél egyaránt jellemző a határterületeken való mozgás (többek között a festészet és a szobrászat közötti átjárás), továbbá a geometrikus vizuális nyelv, az optikai kutatás, a matematikai arányrendszer, az ismétlődés gyakorlata, a színelmélet, az egyensúly és a dinamika viszonya. Mindegyikük hozzáteszi a magáét, továbbfűzi, kiegészíti, hozzászól, másfelé bontja ki. Korábban említettem, hogy a kiállított művek együttese egyfajta közös beszélgetésként működik. Nem kiabálja túl az egyik a másikat, nem vágnak egymás szavába, ugyanakkor nem is simulnak össze megadón. Igazi szimpozion a síkról, a térről és a színről. Olyan vizuális és szellemi eszmecsere, amitől a művek, a művészek és a látogatók egyaránt gazdagodnak.