„Ez a beszéd az irigységről szól.

Elvégre Magyarországon vagyunk.

Azt ajánlom, alaposan nézzék meg ezeket a képeket! És nem csak azért, mert egy kiállításon így illendő, vagy azért, hogy újra rácsodálkozhassanak az analóg fotók utánozhatatlan hangulatára! Arra a megmagyarázhatatlan kis életlenségre, ami ma már legtöbbször hiba lenne – de amitől a fotós sokkal inkább emlékszik arra, milyen hangulatban, milyen érzésekkel exponált a tekercsre. Mert minden kocka mögött ott bújik még a matematikai számítás: a filmérzékenység, a rekeszátmérő és a záridő végtelen megoldóképletű egyenlete. Ha történelmi pillanatokban a fotós másik megoldást választ, a 20. századról szerzett vizuális tudásunk ma legalábbis másféle lenne. Szóval ne csak ezért nézzék meg őket jól!

És ne is csak azért, mert ezek nem akármilyen képek!

Nem vagyok pszichológus, de a minőségük, a fotográfusi talentumon kívül, alighanem azzal is összefügg, hogy a fotók többségét Chris Niedenthal a 30-as éveiben készítette. Szülei hazájában, Lengyelországban a társadalom remegő fazekában épp a Szolidaritás gőze készült ledobni a kommunista fedőt; ő pedig nemcsak jó témát talált, hanem a téma is jókor találta meg.

Ezek nem egy huszonéves fotós vakmerő képei. Sokkal inkább egy kockáztatni továbbra is akaró, de már bölcsebb szempár reflexiói. Hasonló életkorban járva, személyes tanulságként megállapíthatom: talán a legtermékenyebb időszak ez. Amikor valahogy besűrűsödik minden, de közben a mindenáron nyomot hagyni akarás úgyszólván lekerekedik a zabolátlan újoncévekhez képest. Mint 1981. december 14-én, a lengyelországi hadiállapot második napján.

A varsói Puławska utca ma már alig hasonlít akkori önmagára, de a hatemeletes bérház, amelynek lépcsőházából Niedenthal észrevette a pillanatot, még a helyén van. A szemközti Moszkva mozi elé állított SKOT páncélozott csapatszállító, körülötte pár járókelő, a Rakowiecka villamosmegálló, a háttérben pedig maga a tizenöt évvel később lebontott mozi – az akkori Varsó legnagyobbja –, szocreál homlokzatán az Apokalipszis most reklámjával. Bent a vásznon Kurtz ezredes és Willard százados, kint a valóságban Jaruzelski tábornok meg a csapatszállító névtelen kezelői. Mindez az olvadó hóban, ami ilyenkor talán csak Kelet-Európában ennyire szürkésfekete.

A fotónak szinte szaga van. Mert Niedenthal úgy döntött: állóképet készít. Egy fekvő fotón valószínűleg már nem látnánk a járda latyakját. Vagy a mozi feliratát. Valamit fel kellett volna áldozni, a 80-as évek Lengyelországának képi emlékezetéből pedig hiányozna valami nagyon fontos. Tényleg egy 90 fokkal elforgatott fényképezőgépen múlott, hogy nem így történt.

De még valamiért nézzenek jól körbe!

Újabb történelmi idők ide vagy oda, ilyen fotókat a 2020-as évekből biztosan nem fognak látni 45 évvel később. És nem azért, mert nem analóg géppel fotózunk már. Hanem azért, mert nincs ma már olyan, hogy valaki letelepszik egy Vasfüggöny mögé zárt országba, és megél abból, hogy pár nyugati lapnak szabadúszik. Nincs ma már olyan, hogy valami ráér a következő lapzártáig – mert minden azonnal kell. Látszólag minden elérhető, mégsincs idő semmire.

És ami a leglényegesebb: nincs már hozzáférésünk sem. Ha valaki a 80-as években forradalmárkodni akart, kézenfekvő volt, hogy maga köré engedje a külföldi tudósítókat. Ma ezt elintézi a közösségi médiás csapat. A fotóriporter csak kockázat.

Chris Niedenthalnak és kortársainak magasan volt a belépési küszöb, de aztán megnyíltak az ajtók. Ez a küszöb ma nevetségesen alacsony – akárki fotózhat –, de a dömping miatt csak nagyon kevesek juthatnak olyan közel, ahogy az elődeinknek sikerült. A ma fotóriporterei ezt a letűnt állapotot sírják vissza úgy, hogy legbelül tudják: a harcot rég elveszették.

Ezért beszélek most irigységről. De leginkább: irigységből. Irigylem a múltat, amikor a külföldi fotós még volt valaki. Irigylem azokat az ajtókat, amelyek előttünk már sosem nyílnak meg. Búskomorságuk ellenére is irigylem az itt kiállított képekből áradó alkotói szabadságot, amely annak az időszaknak volt a sajátja. És irigylem azt is, hogy valakinek volt 30-40 éve – egyetlen témára: Lengyelországra.

Azt nem tudom, lehetséges-e ez még valaha. Azt viszont biztosan, hogy Chris Niedenthal képei legalább addig velünk maradnak.

Köszönöm, hogy meghallgattak!”

***