Sok szeretettel meghívjuk a „Poisonality” című kiállítás megnyitójára november 19-én (szerdán) 18.30 órakor a Platán Galériába.

Köszöntőt mond Jarosław Bajaczyk, a Lengyel Intézet igazgatója
A kiállítást megnyitja Popovics Kinga esztéta

Szuperpozíció – kvantumelv, amely szerint egy rendszer egyszerre több állapotban képes létezni egészen addig, amíg meg nem mérik. Bár Edyta Hul munkái nagyban építenek a szuperpozíció elvére, tárgyuk nem Schrödinger macskája – megfogalmazása inkább a lírai felé hajol, és a növényzet kibogozhatatlan sűrűségét teszi meg vizuális nyelvezetének. Az egymásra és egymásba fonódó flóra rétegei olyan tömörséggel tárulnak a néző elé, hogy a művek szemlélése közben maga is rádöbben – a festmények felületei egyszerre végesek fizikailag, de kódolt történetükre nem tudunk pontot tenni a fejünkben. Az itt látott művek önmagukban is ellentmondásosak – egyszerre próbálnak meg határozott növényi formákat „kimondani”, és visszabontani őket atomjaira. Nem pusztén növényzetet látunk, hanem a teremtés ideáját – olyan, mintha a levelek és indák sűrűjén túl megtapasztalnánk a vásznakon a fotoszintézist, vagy a növények növekedésekor megvalósuló sejtosztódást. A művész fejlett technikájának köszönhetően a rétegzettség új értelmet kap – nem pusztán egy lineáris, befelé történő haladást láthatunk, hanem a dolgok mélységeiben való szétbontását, egy biomorf erjedési folyamatot, aminek petricsészéje a vászon, terméke pedig a keretek közül kiburjánzó, festékből született természet. „Creation and disintegration” – jellemzi munkásságát a művész. És valóban, a „kezdet” és az „eleje” teremtési folyamatai mind ebből a folyamatból fakadnak. Az Ősrobbanás elmélete szerint az Univerzum 12-16 milliárd évvel ezelőtt egy roppant magas sűrűségű és hőmérsékletű állapotban volt és az ebből kiinduló robbanásszerű tágulással keletkezett. Ahhoz, hogy egy tölgyfa kiterebélyesedjen, először meg kell hasadnia, és el kell tűnnie a magnak. Ahhoz, hogy átlépjünk saját határainkon, le kell vedlenünk régi énünket. Ahhoz, hogy egy tölgyfa kiterebélyesedjen, először meg kell hasadnia, és el kell tűnnie a magnak – azonban, ahogy Nicolaus Cusanus is írja, a magban már benne van a teljes fa, mint lehetőség. A fejlődésnek és a teremtésnek is sajátja, hogy lerombol valamit – azonban ebben a rombolásban már benne van a következő teljesség, egyikeként a világ titkainak. Edyta Hul munkássága ebből a misztériumból származik. Nincs valódi kezdet, és nincs valódi vég sem – csak körkörös folyamatok. Műveinek nem célja a direkt ábrázolás – sokkal inkább a kimerevítés. Egy olyan pillanat megragadása, ami nem lehet fizikai, pusztán elméleti: paradox módon egyesíti egymásban az életet és az elmúlást.  

Megtekinthető december 31-ig

1061 Budapest, Andrássy út 32. Platán Galéria – Lengyel Intézet

EDYTA HUL – POISONALITY

“All things are poisons, for there is nothing without poisonous qualities. It is only the dose which makes a thing poison.”

― Paracelsus

Bár a Mária-tiszteletre épülő keresztény művészettörténet a nőket a tisztaság kultuszának fellegvárába helyezte, a 21. századra talán megkönnyebbüléssel állítható: nem vagyunk makulátlanok. Félreértés ne essék – nem nemi megkülönböztetéssel mondom ezt, hanem azzal a bizonyossággal, hogy a hibáink – mint bennünk rejlő méreganyagok – egyedi szépségünk részét képezik.

Az elmúlt száz év technológiai fejlődésének következtében – aminek kicsúcsosodása a Mesterséges Intelligencia – különös folyamatok indultak el a képzőművészet területén. A tökéletes futószalagtermékek világában egyre inkább kiviláglott, hogy hiányzik a kapott tárgyakból valami sajátos, valami emberi – talán a folyamatok, a beleöntött idő nyoma. Ma már senki számára nem idegen az érzés, hogy vágyódva keressük egy-egy formán annak a jelét, hogy emberi kéz ért hozzá – felemelkedőben van a hibaesztétika, és ezzel átértékelődőben van a szépségről alkotott fogalmunk is.

Edyta Hul kiállításának címe „Poisonality” – lefordíthatatlan szójáték, jelentésében pedig olyan rétegzett, mint az itt kiállított művek többsége. A kiállításon látható művek hasonlóak egy többféle nagyítással rendelkező lencse képkockáihoz – némelyik kép emberléptékű, van, ami pedig a mikroorganizmusok világát idézi meg. Edyta Hul művészetére jellemző ez a fajta zoom-ra épülő közlekedés a kép terén belül – belenagyít konkrét ábrázolásaiba, belemászik a megfestett szárakba és levelekbe, és otthonosan működik együtt a cellulóz és a sejtosztódás folyamataival. Önreflektív biomorfizmus ez – hiszen látszólagos, alapvető szépsége ellenére egyik legfőbb témája a bomlás, a szétszedés majd az újraalkotás. És mindebben benne van az önvizsgálat, az én-analízis kényszeres folyamata, amely egyszerre mérhetetlenül nehéz fejlődés a személyiség szempontjából, és rituális áldozat a mű megszületésének érdekében. Mert Edyta Hul műveinek lényege nem a levelek bujaságában rejtőzik – hanem a lombok között a vászonból izzadó méreganyagban, ami mint a teljes őszinteség szimbóluma teszi műveit sajátosan nyerssé és vonzóvá.

Az Edyta által életre hívott méreg elsőre láthatatlan – közeledve azonban a gondosan preparált, petricsészékként is funkcionáló vásznakhoz szinte látjuk forrni a felületeken azt az összetett vegyületet, melynek fizikai megjelenése apró rücskökben és buborékokban, valódi hatása viszont egy bizsergető kényelmetlenség-érzetben keletkezik. Edyta műveinek vizsgálatában épp ezért annyira fontos a közeledés, a megközelítés gesztusa. A lendületes indák és levelek gubanca, mint valami pszichoanalitikus, darabjaira bontott Henri Rousseau kép kimerevednek – a növényekneknek és a flórának nincs talaja, kezdete, és vége sem, statikusságba dermeszti őket a vászonből észrevétlenül, lassan szivárgó méreg.

De menekülnünk kell a méreganyagok elől? Nem gondolnám. „It is only the dose which makes a thing poison.” – hallhattuk pár perccel korábban. Bár a keresztény értelemben vett makulátlanság kultuszát levetettük a tisztaság, a méreganyag-mentesség mániája visszaköszön más formában: a clean girl aesthetic, a hibamentes életmód, a tökéletes rutin és a sugárzó vitalitás álcája megbélyegzetté teszi azt a toxint, ami nélkül gondolkodó ember ritkán funkcionálhat: a melankóliát. Kis adagokban a méreg nem megöl, hanem megerősít – és a melankólia sajátos szabadsága így segít hozzá minket a gondolati integritáshoz: amennyiben nem adagoljuk túl, nem méreg többé, hanem sajátos szépségünk része – hiszen természetes.

Edyta Hul művészete számomra ez – természetesség, önelfogadás. Művei, mint kimerevített kapszulák vagy két üveglap közé szorított mikroszkopikus mintavételek jelölik az ember lelkiállapotának őszinte kórképét. Nem szégyenkeznek, nem is jelentenek ki – elén tárnak. Edyta Hul érzékeny technikai és szellemi tudásában a legnagyobb vívmány az, hogy kompromisszum nélkül hajlandó szembenézni a közönséggel – kiállítása pedig olyan őserdő, ahol a néhol mérgező növényzet ellenére az ember valódi gyümölcsre találhat: Önmagára.

Kinga Popovics esztéta