Galeria PLATÁN ma 20 lat! Działalność Galerii Platán zainaugurowana została wystawą Pétera Gémesa, absolwenta Akademii Sztuk Pięknych w Warszawie. Obecna wystawa ma podwójnie symboliczny charakter: nawiązuje zarówno do twórczości tego znakomitego artysty, jak i jubileuszu 20-lecia galerii.
8 marca (piątek), godz. 18.00 — 17 kwietnia 2019 r. (środa), godz. 18.00
Galeria Platán
Budapest, VI. Andrássy út 32.
Galeria PLATÁN ma 20 lat! Działalność Galerii Platán zainaugurowana została wystawą Pétera Gémesa, absolwenta Akademii Sztuk Pięknych w Warszawie. Obecna wystawa ma podwójnie symboliczny charakter: nawiązuje zarówno do twórczości tego znakomitego artysty, jak i jubileuszu 20-lecia galerii.
PLATÁN20
Péter Gémes: Linia zanurzenia
Instytut Polski w Budapeszcie serdecznie zaprasza na wernisaż wystawy
PLATAN20 / Péter Gémes Linia zanurzenia
zorganizowanej z okazji 20-lecia powstania Galerii Platan
8 marca 2019 r. (piątek) o godzinie 18:00
Gości powitają: Joanna Urbańska dyrektor Instytutu Polskiego i Barbara Wiechno dyrektor Instytutu Polskiego w latach 1997-2001.
Wystawę otworzy: Márta Kovalovszky, historyk sztuki.
Rok 2019 jest ważny w historii Instytutu Polskiego w Budapeszcie. Obchodzimy równocześnie dwie rocznice: 80-lecie powstania Instytutu oraz 20-lecie inauguracji działającej przy nim galerii sztuki współczesnej, Galerii Platan. W 1999 roku na miejscu popularnego sklepu polskiego przy alei Andrássyego powstała galeria, której nazwa odwołuje się do słynnych budapeszteńskich platanów, które cechuje wytrwałość…, a pierwsze litery „PL” nawiązują do Polski. Działalność galerii zainaugurowana została wystawą absolwenta Akademii Sztuk Pięknych w Warszawie „Gémes Péter: Dziennik”, z kolekcji udostępnionej przez żonę artysty. Obecna wystawa ma podwójnie symboliczny charakter: nawiązuje zarówno do twórczości tego znakomitego artysty, jak i jubileuszu galerii.
„Czy twórczość Pétera Gémesa pozostanie w historii sztuki współczesnej? Osobiście wierzę, że tak się stanie. Ale może dalece ważniejsze od osądów wydanych potomnych będzie to, czego doświadczyliśmy wszyscy razem, mający szczęścia wspólnego zaistnienia gdzieś w Europie Środkowej końca XX. wieku? Myślę tu o radości obcowania z dobrym, mądrym i wrażliwym człowiekiem w białej czapeczce, patrzącym na świat z dystansem starego mandaryna. Człowiekiem pomagającym nam w znalezieniu sensu w tym nienazwanie dziwnym świecie. Człowieku, dla którego sztuka i dobroć stanowiły tak rzadko spotykaną dziś jedność.” Jacek Werbanowski
Péter Gémes urodził się 11 kwietnia 1951 roku w Budapeszcie. W latach 1965-59 uczęszcza do gimnazjum plastycznego w Budapeszcie, następnie kończy szkołę dekoratorską. Od 1972 do 1976 roku studiuje na Wydziale Grafiki Akademii Sztuk Pięknych w Warszawie pod kierunkiem Stanisława Poznańskiego. Otrzymuje dyplom z wyróżnieniem. W latach 1978-79, w ramach stypendium Ministerstwa Kultury, zajmuje się litografią w warszawskiej Akademii. Od roku 1980 jest członkiem – w latach 1984 -85 członkiem zarządu – Studia Młodych Artystów. W latach 1985-88 otrzymuje stypendium Istvána Derkovitsa. W roku 1986 zostaje wyróżniony odznaką Zasłużony dla kultury polskiej; 1987 – wyróżnienie Klubu Młodych Artystów; 1989 – laureat konkursu im. Béla Kondora na XV. Krajowym Biennale Grafiki w Miskolcu. W roku 1990 przebywa jako stypendysta w Węgierskiej Akademii w Rzymie. 1994 – laureat nagrody im. Mihálya Munkácsyego. Od roku 1989 jest adjunktem w Pracowni Studiów Wizualnych na Wydziale Pedagogicznym Wyższej Szkoły Rzemiosła Artystycznego w Budapeszcie. Zmarł 22 października 1996 roku.
Wystawa trwa do 17 kwietnia 2019 r.
Godziny otwarcia: poniedziałek – piątek: godz. 10.00 – 18.00
Wystawa została zorganizowana w ramach Budapest Photo Festival.
Kovalovszky Márta megnyitó beszéde
Kovalovszky Márta
PLATÁN20
GÉMES PÉTER: Vízvonal
Húsz évvel ezelőtt Gémes Péter kiállításával nyílt meg a Lengyel Intézet Platán Galériája. A művész 1972-1976 között a varsói Képzőművészeti Főiskola növendéke volt, 1979-ben ösztöndíjjal újra visszatért Varsóba. Egész életében szoros szálak fűzték ezekhez a tanulóévekhez, a lengyel kultúrához, sok munkáját lengyel múzeumok és lengyel barátok őrzik. Első kiállítását 1981-ben Budapesten, az akkori Lengyel Tájékoztatási és Kulturális központban rendezte. Nem véletlen tehát, ha a mostani jubileum alkalmával az ő egyik legfontosabb munkájára esett a Platán Galéria választása.
Gémes Péter gondolkodását és képvilágát alapvetően két nagy kultúra alakította. A pálya első szakaszában a keresztény ikonográfia motívumaiból építkezett, később, a Vízvonal készülése idején az antik filozófia, elsősorban Herakleitosz szelleme vezette. Bizonyos, hogy művészeti érzékenységét és egész érett gondolkodását a varsói képzőművészeti akadémia filozófia-tanulmányai ösztönözték, jótékonyan és sikerrel ösztönözve őt egyre újabb képek teremtésére és a világ jelenségeinek értelmezésére.
A Vízvonal cimű kompozíció Gémes Péter és az 1980-90-es esztendők magyar művészetének főművei közé tartozik. Keletkezésének idején nem csupán nálunk, de az egyetemes művészetben is jelentős változások zajlottak. A művészeti szabadságharcok után átrendeződött a terep, a posztmodern korszak véget ért, a klasszikus művészeti tradícó elveszítette erejét, az új médiumok gyorsan és ellenállhatatlanul törtek előre, nyomukban új gondolkodás, új műfajok, új formák, új beszédmód sarjadt ki és indult virágzásnak.
Gémes az itt bemutatott mű készítésének idején már nem volt pályakezdő. Több, mint egy évtizedes művészi tevékenységében sokat hasznosított varsói tanulmányainak tapasztalataiból. Kialakított egy sajátos képi világot, amelyben az elmosódó, derengő figurák gesztusai, cselekedetei elsüllyedt kultúrák rejtélyes emlékét idézték föl. Legfontosabb eszközei a szórópisztoly és a fényérzékeny fotóvászon voltak, a lámpafénnyel „festett”.
Az 1970-es évtized hazai művészetében a fotónak, a fotogramnak kivételesen fontos szerep jutott, miután a kép-alkotás hagyományos eszközeinek ereje megkopott, ezek viszont új szempontokat, kihasználatlan lehetőségeket biztositottak a művészek számára. Erdély Miklóstól Maurer Dórán át Baranyay Andrásig sokan és sok területen, sokféle céllal használták a fotó-eljárásokat. Az évtized néhány jelentős kiállítása (Expozíció, 1976, Fotógramok, 1979) igazolta az alkotókat, akik bátran bővítették ezzel a képzőművészet eszköztárát és lehetőségeit. Gémes ezeken a kiállításokon nem szerepelt, de maga a fotó, mint új médium – ha másképpen is – érdekelte: segítségével, juthatott közelebb az őt égető kérdésekhez, általa juthatott egyre mélyebbre.
Jacek Werbanowski lengyel művészettörténész egy írásában úgy fogalmazott, hogy Gémes Péter egy mandarin távolságtartásával szemlélte a világot. Én nem így gondolom. És nincs talán senki, aki szemközt állva ebben a teremben a Vízvonal kompozíciójával, ne hümmögne Werbanowski szavain: távolságtartás? hát….Mert igaz, a figurák valami hűvös közegben lebegnek, a karok, törzsek és lábak dallamos íve könnyedén hullámzik a térben, a testek árnyékként suhannak el a szemünk előtt. De láttukon a néző azon is eltűnődhet, mi ezeknek az egymásba érő, egymást foytató mozdulatoknak igazi helyszíne? Aki ehhez a kérdéshez közelít, az a mű – és más Gémes-művek – legfontosabb rétegébe pillanthat be a mindent átható személyesség mélyére.
A Vízvonal fontos sűrüsödési pont az életműben. Gémes ekkorra a fotó, a fotogram segítségével megtalált valamit, ami felé a képek szándékosan homályban hagyott jelenetei már tapogatóztak. Az elmosódó alakok körüli semmi helyett sokat sejtető, vagy a dolgokat élesen-határozottan kimonó, letisztult képformára, nyitott kompozícióra talált. Most a kompozíció utolsó darabján az úszó alak – akár a versenyző, miután megérintette a medence falát – megfordul és visszafelé folytatja útját a vízben. A mozgásnak nincsen célja, vagy: a cél maga a mozgás, mely nem ér véget az első és utolsó képben; gondolatban, képzeletben újrakezdődik.
Az alakok közötti mélybe nem könnyű belelátni: mintha a művész jótékony ködfüggönyt vonna szemünk elé, melynek gyengéden áttetsző anyaga mögött éppen csak felsejlik a jelenségek igazi tartalma, a formák igazi jelentése. Aki belefeledkezik a látványba, aki pillantásával követi az úszók mozgását, a karok és lábak koreográfiájába merülve és szinte a bőrén érezve a víz (vagy a levegő?) hűvösét, az egyszersmind álom és ébrenlét, élet és halál ismeretlen közegével találkozik, nehéz, megválaszolhatatlan kérdésekkel szembesül.
Bár olykor más Gémes-művekben is (Auto-étude, 1981; Műholdas est, 1991) ráismerhetünk a Vízvonal hűs és rejtélyes atmoszférájára, látnunk kell: a Vízvonal atmoszféránál sokkal több; kíméletlenül és következetesen fogja egybe az egyszerű képi megjelenítést a filozófia végső, szó szerint életbe vágó kérdéseivel. Az életnek és a halálnak, a létezés és a semmi oly könnyednek látszó, de végletesen súlyos megfogalmazása bujkál a Vízvonal figurái között, a megfoghatatlan, végeérhetetlen közegben. A testek lebegnek; belenyújtóznak az úszás mozdulataiba, súlytalan könnyűséggel követik egymást. Emelkednek és süllyednek az áttetsző, meghatározhatatlan, köztes semmiben, ébrenlét s álom, jelenés és valóság választóvonalán, a „vízvonalon”, amely jelzi – akár a hajók oldalára festett vonal – a közöttük lévő határt. A „vízvonal” talán maga a testek között hullámzó – hogy élők-e vagy holtak, nem tudjuk – , akár a platánfa szárnyas termése forog a levegőbe, ha elkapja a szél.
A Vízvonal-kompozíció láttán mindannyiszor eszünkbe juthat a Herakleitosz-töredék, amelyet Dékei Kriszta idéz Gémes Péterről írott cikkében: ” Halál mind, amit ébren látunk, és mind, amennyit alva, álom.”
Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2019. március 8-án, a Platán Galériában
