Lśniąca i gładka powierzchnia porcelanowych naczyń budzi skojarzenia z czystością i doskonałością. Gdy palce czy wargi pozostawią na filiżance ślad, mamy ochotę wytrzeć je, usunąć, przywrócić doskonałość, zatrzeć ślady kontaktu z niedoskonałą, przemijającą ludzką cielesnością. Nie chcemy wiedzieć kto i ile razy przed nami filiżankę dotykał.
16 stycznia (środa), godz. 18.00 — 28 lutego 2019 r. (czwartek), godz. 18.00
Galeria Platan
Budapest, VI. Andrássy út 32.
Lśniąca i gładka powierzchnia porcelanowych naczyń budzi skojarzenia z czystością i doskonałością. Gdy palce czy wargi pozostawią na filiżance ślad, mamy ochotę wytrzeć je, usunąć, przywrócić doskonałość, zatrzeć ślady kontaktu z niedoskonałą, przemijającą ludzką cielesnością. Nie chcemy wiedzieć kto i ile razy przed nami filiżankę dotykał.
Lśniąca i gładka powierzchnia porcelanowych naczyń budzi skojarzenia z czystością i doskonałością. Gdy palce czy wargi pozostawią na filiżance ślad, mamy ochotę wytrzeć je, usunąć, przywrócić doskonałość, zatrzeć ślady kontaktu z niedoskonałą, przemijającą ludzką cielesnością. Nie chcemy wiedzieć kto i ile razy przed nami filiżankę dotykał.
Serwis „Ślad człowieka” powstał na fabrycznej linii produkcyjnej, wykonany przez robotników pracujących w rękawiczkach, których palce zanurzono w solach kobaltu. Ślad ich dotyku pozostaje prawie niewidoczny aż do czasu wypału, gdy kobalt staje się ciemnoniebieski. W ten sposób porcelana stołowa zachowuje dotyk rąk pracownika, ujawniając rolę „czynnika ludzkiego” w produkcji przemysłowej. Naczynia powstały przy współpracy ceramika i antropolożki, podczas badań nad różnymi rodzajami wiedzy i wartością pracy.
Wyprodukowano je jako część projektu „Ludzie z fabryki porcelany”, realizowanego w Ćmielowie, w jednej z najstarszych fabryk ceramicznych w Polsce, która obecnie jest własnością spółki Polskie Fabryki Porcelany Ćmielów i Chodzież S.A. Projekt ”Ludzie z fabryki porcelany” był finansowany ze środków Ministerstwa Nauki i Szkolnictwa Wyższego w ramach Narodowego Programu Rozwoju Humanistyki na lata 2016-2018.
Wystawa powstała z inicjatywy i we współpracy z Instytutem Adama Mickiewicza. Prezentowana była z sukcesem na Design March w Islandii (2016), Designblok w Czechach (2017) oraz podczas Triennale Ceramiki UNICUM 2018 w Słoweńskim Muzeum Etnograficznym w Lublanie.
Kurtorzy: Ewa Klekot, Arkadiusz Szwed
Koordynator produkcyjny: Monika Brauntsch
Grafika: Bartosz Grześkowiak
Projekt wystawy: Jarek Hulbój
Zdjęcia: Arkadiusz Szwed
Film: Michał Reich
OTWARCIE: 16. 01. 2019, ŚRODA, GODZ. 18.00, GALERIA PLATAN
WYSTAWĘ OTWORZY KITTI MAYER, TEORETYK DESIGNU.
MAYER KITTI MEGNYITÓBESZÉDE
EMBEREK A PORCELÁNGYÁRBÓL
Engedjék meg, hogy röviden bemutassam az „Emberek a porcelángyárból” projektet, pontosabban: hogy segítsek annak értelmezésében.
Mert mi az, amit itt látunk?
Tárgyak, porcelánból. Teáskanna, levesestál, tejkiöntő kancsó, cukortartó, csészék és csészealjak, sószórók, merőkanalak. Egy ünnepi étkészlet. Mindegyik finom, kecses darab, rajtuk leheletnyi aranyozás, domború mintázat, és ez a mélykék színű definiálhatatlan festékfolt. A véletlen műve lenne? Vagy igenis szándékolt? Talán egy kortárs képzőművész cserélte porcelán tárgyakra megunt festővásznát? Az ötlet, ha jobban belegondolunk, korántsem légből kapott, hiszen Önök is és én is egy kiállítótérben vagyunk, egy kiállításon, éppen most nyitom meg.
Akkor sem állunk messze az igazságtól, ha az itt látható tárgyak kapcsán Daniel Spoerri csapdaképeire gondolunk. Ám ezúttal – a vacsora maradványai helyett – tapintatlanul összefogdosott csészék, tányérok, sószórók őrzik az emberi jelenlét, valamiféle múltbéli történés nyomait.
De gondolhatjuk azt is, hogy egy bűntény helyszínéről gyűjtötték össze a kollégák a tárgyi bizonyítékokat. Íme. Mi pedig igencsak szerencsés helyzetben vagyunk: a tettes (vagy tettesek) azonosításához mégcsak UV lámpára sincs szükségünk. A tárgyakon hanyagul ottfelejtett „névjegyük” mindent elárul. Vagy mindez szándékolt félrevezetés lenne?
Ez az asztal, ez a bőség szinte azonnal rabul ejt, s már első pillantásra zavarba hoz minket (engem legalábbis egészen biztosan). Elszoktunk már, vagy nem is emlékszünk, nem is ismertük soha az efféle terített asztalokat. Az asztalnemű, s kiváltképp az ilyen porcelán étkészletek látványa – a tárgyak sokaságán keresztül – az étkezésre, vagyis az egymásra fordított időt rejti magában.
Tulajdonképpen pontatlanul fogalmazok, mikor azt mondom: terített asztal. Hiszen étkezésről itt szó sincs. Nincsenek kijelölt ülőhelyek az asztal körül, se hímzett terítő, sem egyéb, az étkezéshez szükséges bárminemű eszköz (például evőeszköz vagy szalvéta). Ez tehát sokkal inkább terepasztal.
A következő s egyben az egyik legfontosabb (bár banálisnak tűnő) kérdés: ki és mikor fogdosta össze ezeket a tárgyakat? Tulajdonképpen az erre a kérdésre adott válasz dönti el, miféle jelenséggel is állunk szemben.
Ewa Klekot antropológus. Arkadiusz Szwed keramikus, designer. Mindketten ennek a projektnek, ennek a kiállításnak a kurátorai. S tulajdonképpen itt pontot is tehetnék a megnyitó végére. (Vicc nélkül) Magukra hagyhatnám Önöket azzal, hogy gondolkodjanak el: mi lehetett ennek a két, foglalkozásában eltérő embernek a célja ezekkel a holmikkal? De persze, természetesen, ahogy ígértem – és mert szívtelen sem vagyok – segítek egy kicsit. Pontosabban nem is én, hanem a tárgyakhoz szorosan kapcsolódó tablók mesélik el az itt bemutatott porcelánok történetét. Ez viszonylag egyszerű.
Az ’Emberek a porcelángyárból’ kiállítás és/vagy projekt az emberi interakcióról szól. Tárgy és készítője kapcsolatáról. Ezek a tárgyak a gyártósor mellett születtek, emberek, nők és férfiak keze alatt. Nem egy otthon, vagy egy poros kis műhely félreeső zugában – amire szemrebbenés nélkül mondanánk „kézműves” – hanem egy nagy, piaci igényeket kiszolgáló, használati tárgyakat előállító üzemben készültek és készülnek nap mint nap.
A kurátorok alkalmasabb terepet aligha találhattak volna: a cmielowi gyár Lengyelország egyik legrégebben működő porcelángyára, 1790-ben alapították. Teás, kávés és étkészleteik széles választékával képesek kiszolgálni az ország és Európa igényeit.
A kurátorok célja az volt, hogy bemutassák: a gyár nem csupán egy arctalan gépezet, hanem emberek, gépek és nyersanyagok különleges összjátéka, s mint ilyen, emberi sorsok és történetek gyűjtőhelye: az eredetileg közgazdász végzettségű modellezőé, akinek álmatlan éjszakákat okozott egy rosszul sikerült Rokokó váza, vagy a díszítő festőé, aki immár 35 éve dolgozik a gyártósoron.
Szóval, amit itt látunk, az tulajdonképpen ez: antropológiai esettanulmány kaolinból, kvarcból és földpátból. Használati tárgyak, némi csavarral, szépséghibával vagy felkiáltójellel. Számomra leginkább az utóbbival, mert emlékeztet arra, hogy talán országhatárainkon belül is érdemes lenne hasonló projektbe belevágni, s megmutatni azt, ami a felhasználó számára láthatatlan.
Mayer Kitti, design-teoretikus
Elhangzott 2019. január 16-án, a kiállítás megnyitóján.
